Mivel a rendszer nem engedte kiegészíteni az EGYENLÍTŐ MEGVAN, DE AZ EGYENSÚLY MÉG NINCS CÍMŰ írásomat, így a harmadik részt megpróbálom idebiggyeszteni.

Remélem, sikerül:)

 

AZ EGYENLÍTŐ MEGVAN, DE AZ EGYENSÚLY MÉG NINCS!

III: RÉSZ

 

 

AZ  ATHÉNI SZENIOR EB  (1994)

 

 

 

A hazai szenior atlétika sajnos nem tartozik a jól menedzselt sportágak közé, így a világversenyeken való részvételt saját zsebből,esetleg szponzori támogatásból lehet finanszírozni. Létezik ugyan a SZENIOR ATLÉTÁK MAGYARORSZÁGI SZÖVETSÉGE (SZAMOSZ),de a DR. NAGY SÁNDOR vezette szervezet csak a szervezés, koordinálás ,nevezés feladatát tudja magára vállalni  pénz, s paripa híján. Az én EB-részvételemhez klubomon kívül legalább tíz helyről  szedtem össze a pénzt. A szekszárdi veteránok autóbuszával tettük meg az egynapos utat HELLÁSZ fővárosába , ahol június lévén 35-40 fokos meleg fogadott bennünket. Vékonypénzű magyar turistaként egy belvárosi ,légkondicionálás nélküli szállodában laktunk , ahol este 11 órakor indult be az élet. Az ablakunk alatt angyalarcú görög lányok száguldoztak éktelen dübörgéssel hatalmas japán motorcsodáikon, a szűk utcák még fel is erősítették e zajt. Lehet pihenni. 

 

Az Európa-bajnokságot az athéni új Olimpiai Stadionban rendezték, és már az ünnepélyes megnyitón látszott,hogy más nemzetek jócskán előttünk járnak. NÉMETOSZÁG például mintegy 800 fős, formaruhába  öltözött  csapattal érkezett ,azaz minden korosztályban ,és minden versenyszámban képviseltette magát. A nemzetközi szabályok szerint ugyanis a 35 év feletti nők ,valamint a 40-nél idősebb férfiak 5 évenként emelkedő korosztályokban versenyeznek. Mi magyarok voltunk vagy ötvenen, egységes melegítőnk, mezünk nem volt, mindenki úgy jött, ott szállt meg, ahol, s ahogy tudott. Itt találkoztam a balassagyarmati VANSZ PISTÁVAL ,aki szintén 800-on nevezett, és nem volt esélytelen, hiszen ő  volt itthon a bajnok. Pista negyvenkétévesen is két perces nyolcszázat tudott, az én célom elsősorban a tapasztalatszerzés , a mezőny megismerése  volt ,sihedernek számítottam a régi profik között .

 

Az első versenyemre , az 1500-ra este 8-kor 34 fokos melegben került sor, ez három és háromnegyed kört jelentett  a stadionban, amely a világ egyik leggyorsabb ,legkeményebb borítású műanyag futópályájával rendelkezik .Ezt a stadiont a görögök  eredetileg a 96 –os olimpiára szánták , de nem  ők nyerték el a rendezés jogát . Pénz beszél(Amerika, Atlanta)!

 

 Mikor ellőtték a rajtot kicsit lassúnak éreztem a tempót ,de még uralkodtam magamon. Több előfutamból a legjobb 12 került a döntőbe. Egy görög futó a hazai nézők nagy ovációja közepette ment elöl, 400-nál úgy döntöttem ,megmutatom milyen a magyaros virtus. Átvettem a vezetést. Bár ne tettem, volna. Az itthoni veterán mezőnyben erősnek számító 68 másodperces második négyszázam alatt hallom, hogy mögöttem valakik beszélgetnek valami latinos nyelven.---Ezek  tönkrevernek !---tudatosult bennem. Úgy is lett. Két és fél körnél indult az őrült rohanás,úgy mentek el mellettem a többiek ,mintha álltam volna, meg sem álltam  a hatodik helyig. Az utolsó 300-on elmerevedtem, és pontosan fél percet kaptam a győztes portugál Cabral Carlostól.

 4:39-es időm csak a 15-ik volt a 30-ból, nem jutottam döntőbe.

 Volt három napom, hogy felkészüljek a 800-ra,de a számunkra gyilkos erejű napsütésben nem könnyű edzeni. Közben jó magyarhoz illően szurkoltunk sporttársainknak , a régi sprinter ,Babos Imre megrázta magát 100-on ,az 50-es korosztály Európa-bajnoka lett. Többen kerültek még dobogóközelbe, de az újabb magyar éremre várni kellett. Ha nem volt számunkra érdekes verseny ,akkor jártuk a várost az agybénító melegben ,vagy kirándultunk. Az már csak természetes, hogy a magyar turista vasárnap nézi meg az Akropoliszt ,merthogy ezen a napon nem kell belépőt fizetni. Az athéni metró egy külön szám , a többnyire a felszínen futó szerelvényeken fantasztikus zsúfoltság van ,nekünk pedig az új Olimpiai Stadionhoz vagy 12 megállót kellett utaznunk ,ha nem mentünk el a reggel kezdő sporttársainkat szállító autóbusszal. Aki viszont kiment velük, annak a saját versenye rajtjára sokszor kiszívta a nap az összes energiáját. Néhány délelőttön kimentünk a tengerpartra fürödni, mondván elviselhetőbb a meleg. Én eredetileg az utolsó napon egy maratonnal szerettem volna búcsúzni ,így beiktattam egy tengerparti 15 kilométert. Az egyórás futás alatt annyira kimerültem, hogy a nap hátralevő részében már csak feküdtem és ittam a vizet.

*

 

A 800  előfutamával viszonylag szerencsénk volt , mert délelőtt 10-kor zajlott .Együtt melegítettünk VANSZ PITYU-val ,de más futamba kerültünk. Az én kétkörös versenyem első köre  meglehetősen békésen kezdődött ,tudtuk ,hogy az első kettő jut tovább ,és még esetleg idővel valaki. 400-nál vad lökdösődés jelezte, hogy beindult a mezőny,jött a hajrá. Bár egyéni  csúcsot futottam(2:13) a lassú 400 –ból, az utolsó kétszázon már nem bírtam gyorsulni. Más kérdés,hogy 6 másodpercre a győztestől hatan értünk be szinte egyszerre a célba. Hiába a hosszú futások csak nem múltak el nyom nélkül,én tudtam volna  hasonló tempóban tovább futni,de gyorsítani ,pörögni már nem. Pista viszont nagyon jól taktikázva bejutott a döntőbe, ahol fantasztikus  dörzsölt  futással (600-ig az utolsó helyen haladt) ebben a korban elképesztő idővel (1:59!), ezüstérmet szerzett. Azt  mondanom sem kéne , hogy az első helyen az  én beszélgetős portugálom ,az 1500 aranyérme után itt is diadalmaskodó CARLOS végzett.  Nem a terrorista.Bár ,ha jobban belegondolok,1500 közben  mögöttem dumálni , amikor én már teljesen „kakukk” vagyok ,nos ez is felér egy kisebb lelki terrorral.

*

 

 A hátralevő athéni napok további kirándulásokkal ,és a még versenyben levő társak buzdításával teltek. Az utolsó napon  rendezték a maratont , melyet én boldogan kihagytam ,lehet úgy jártam volna ,mint ókori  sporttársunk. A hazaútra készen, csomagokkal együtt szállt fel reggel a stadionba induló buszra mindenki, de néhány dobónk még     javában versenyzett , közöttük volt Kurucz Gyula barátom is .A Zagyvarékason lakó , egykor szolnoki színekben tízpróbázó Gyula  nagy figura ,harsány jókedvvel élvezte az idegen országot. Még az első napok egyik estéjén  a híres  athéni óvárosban , a Plakán  sétáltunk ,ottani szokás szerint a vendéglők előtt  becsalogató emberek álltak. Kurucz Gyulát is megállította egy pergő  görög nyelven invitáló vendéglős .Nagy vállonveregetések közepette  elbeszélgettek annak ellenére ,hogy  a jó mázsásra felerősödött  Gyula egy megveszekedett szót nem tudott görögül . A társalgást kézfogás  zárta , melyet követően a rékasi fiú büszkén  fordult hozzám:

 

-----Látod Ferikém engem itt is ismernek!

 

Ez a határtalan,derűs  optimizmus  is közrejátszhatott abban ,hogy Kurucz Gyuszi  bronzérmet nyert kalapács-hárompróbában Magyarországnak és egy kicsit a zagyvarékasiaknak.

 Az EB –ről  hazatérve nem sok pihenő jutott  , két hét múlva az ausztriai Amstettenben rendezték az oszrákok nemzetközi bajnokságát. Temesi Ádám ekkorra már alaposan felgyorsult középtávon  ,így megpróbálkozott a rövidebb utcai versenyekkel. Menyasszonya , a junior  öttusa világbajnok Hortobágyi Eszti  szintén nagyon jó futó volt ,vele abban az időben sokat edzettem 20-30 kilométereket. Mit mondjak kapaszkodnom kellett ,hogy tartsam az iramát. Ők ketten egy közelben rendezett versenyen indultak ,mi KATI-val  velük együtt  utaztunk Amstettenbe.  Sok az  EB-ről ismert arc jelezte az osztrák bajnokság rangját,mi magyarok is szép számmal neveztünk. Vansz Pityu mellett  itt volt az egykori párizsi ifi EB –bronzérmes Sári Elek  Debrecenből , a szintén erős 800-as Németh Karcsi ,és persze az osztrákok. Úgy láttam,hogy a középtávokon nem tudnék maradandót alkotni ,ezért 5 és 10 ezer méterre neveztem. Ahhoz képest ,hogy a 10 ezret 35 fokos melegben ,félórás csúszással kezdtük , a 35 perces időm ,és a hatodik hely jónak mondható,csakúgy mint a másnapi ötezer negyedik helye(17:14). Kati viszont megmentette a család „becsületét”, ötezren ezüstérmes lett.

 Ádámék természetesen mindkét első helyet jelentő kupát begyűjtve jöttek értünk , még az sem zavarta a kedélyünket ,hogy a Citroen vize gyakran felforrt hazafelé ,és emiatt járó fűtőmotorral, lehúzott ablakkal száguldottunk a kánikulában.

 

A Rózsavölgyi –istállóban  továbbra is folyt a kemény munka , Ádám  ekkor már kimondottan ezerötös formába lendült, akadt olyan edzése ,ahol hárman felváltva mentünk neki egy-egy 58-as 400-at.Pista bácsi  szerette volna látni ,hol is tart Ádi, elindította Veszprémben a Balaton-Bajnokság-on .A 3:52-es eredménye jól mutatta a kétéves munkát , jelezte benne van a fiúban egy  kiugró teljesítmény. Mi ,ha már ott voltunk szintén mentünk egy ezerötöt , azaz viszonylag gyenge futamban elindulva 4:30-on belül futottunk.

 

Ilyen erős tavasz és nyár után törvényszerű a visszaesés, amely engem pont a tataiak számára legfontosabb minimaratonon  ért utol ,fáradtan ,alig egy órán belül teljesítettem .Ez azonban csak pillanatnyi visszaesésnek bizonyult.

 

Ahogy gyorsul az ember annál több helyen akarja  kipróbálni magát ,így kóstoltam bele kétszer is Fadd-Domboriban a triatlon-váltóba. Feledhetetlen hangulat, igazi sportos míting  , ahol egy úszó, egy futó ,és egy kerékpáros alkotja a csapatot .Akkor azt hittem ,hogy viszonylagos gyorsaságom sokat nyom majd a latban , de utóbb kiderült , a legtöbb a jó bicózáson múlik.Ilyen versenyeken megy a taktikázás az évekkel ,mert a korosztályokban is nagyon jó alkalmi bandák jönnek össze. Egyszer az úszó Jenei Tomi és a bringás Csellő Bandi társaságában odaértünk másodikként az „öregek” dobogójára. Belekóstoltam még a duatlonba is , de a két versenyt két kudarc jellemezte. Oroszlányban az első futás után vezettem a kategóriában ,de a depóban defektes első kerék várt egy rajzszeggel. A sors ,vagy valaki más úgy akarta ,hogy ne villogjak. Másodikra , Koppánymonostoron a leesett láncomat nem tudtam visszatenni ,4 perces előnyöm egyperces hátránnyá vált. Valahogy elegem lett a duatlonból, siettem vissza a futáshoz.

 Szeptemberben a veterán ob-n megint elkapott a gépszíj ,mindenhol el akartam indulni. Az első nap két ezüstérme (5000 ;18:03,1500;4:48)után tízezren vért izzadva tudtam nyerni a sprintes Lamatsch Jani előtt (38:13), azután még 800-on és 200-on levezettem. Nem lehet egy bajnokságon ennyi számban elindulni ,mert aki sokat markol az keveset fog ---ez volt a tanulság számomra .

 Ha már Lamatsch Jánost említettem ,itt szólnék az általuk rendezett különleges versenyekről. Mint egykori SPRINT-tag, úgy látom ,hogy a mai napig nagyon jól teszik a dolgukat ebben a klubban.   Rengeteg külföldi kapcsolat,aktív rendezőgárda, jó ötletek jellemzi a tevékenységüket. És még nem is említettem a versenyeiket. Istenem , mintha szándékosan nehezítenék szegény futók amúgy sem könnyű dolgát. Aki futott már déli 12-kor negyvenkét fokos melegben a Sárkányi Őrület 23 kilométerén ,vagy a tardosi Hegyen-Völgyön  fedőnevet viselő intenzív túlélőgyakorlaton ,nem beszélve a tatabányai Panoráma Futás  hegyi szakaszáról, nos azok már elmondhatják magukról ,hogy van sejtésük a sprintesek edzettségéről,találékonyságáról. Merthogy ezeket a helyszíneket ők rendszeresen lefutják. Rémálmaim között még ma is látom az aka-i dombot, a vértestolnai faluvégét ,vagy a Turul –emlékműhöz vezető Panoráma-utat. Értem én már eléhezve Bakonysárkány határába,6 perces utolsó kilométert vánszorogva úgy ,hogy a célba esve szőlőt banánnal keverve emeltem vércukorszintemet.

 És itt álljunk meg egy polgári (sporttársi) szóra. Miért a szenvedés, kínlódás? Van ennek egyáltalán értelme? A kívülálló számára nem sok ,de aki benne él ,könnyebben elviseli. Ránk futókra ,kocogókra könnyen ránk sütik a bélyeget ,hogy magányosak ,frusztáltak, önkínzók vagyunk , talán mert ezt akarják látni rajtunk. A hosszútávfutók arca persze szenvedést is elárul,ám ez nem mindig van így. Más ám az ábrázat, ha  könnyen megy a futás ,megint más ,ha nehezen. Ha valaki igazán boldog ,és üdvözült arcokat akar látni ,annak ajánlom nézzen körül egy verseny befutójának környékén.

 A ’95-ös évet újévkor hagyományosan egy 25 km-es évköszöntő futással kezdtem a Tata- Dióspuszta-Naszály-Tata körrel. A helyenként hóátfúvásokkal tarkított úton alig találkoztam autóval, még mindenki a szilveszteri fáradalmakat pihente. Az évet úgy folytattam, ahogy elkezdtem, vagyis a Rózsavölgyi-csapat legidősebb tagjaként koptattam az edzőtábori pályát ,a tópartot, meg a dűlőutakat. Már velünk edzett az új ,LÉNÁRD TEAM-os generáció, így került hozzánk a Schaffer-testvérpár, Ramóna és Péter, Simon Zoli, Pekár Bozsó, Ádám Petya, Emmer Attila, hogy csak a hirtelen eszembe jutó neveket soroljam. Abban az időben már alaposan megismerték a klub nevét az atlétika, triatlon, duatlon, kerékpár berkekben.

 

Meg is kaptuk az aktuális országos duatlon diákolimpia rendezési jogát, melyen majd százfős rendezőgárdát állítottunk össze. Jöttek a feleségek, barátnők, gyerekek, barátok, a stáb kiválóra vizsgázott, ráadásul a lénárdos Farkas Ottó ezüstérmet szerzett.

 

A heti 5-6 edzést azért becsülettel elvégeztem, de néha már éreztem, hogy nincs minden rendben. Nyugalmi állapotban néha apró gombóc ugrott a torkomba, azaz félrevert a szívem. Tudós emberek ezt szívritmuszavarnak, extraszisztolénak hívják, és a keményen sportoló emberek is jól ismerik a jelenséget. Nem véletlen, hogy negyven év felett nem ajánlott a résztávos edzésmódszer, pedig gyorsulni csak így lehet. Egy ideig, teszem hozzá gyorsan, így ötven felett. Pár nap után felkerestem az edzőtábor sportorvosát, Dr.Király Gabriellát, aki lelkiismeretesen kivizsgált, bicikliztem egy terheléses 12 percet, nem annyira az extrák zavartak, hanem a doktornő szerint a terhelés végén jelentkező magas vérnyomás, amely lassan süllyedt a normálisra. Bevallom, hogy nekem 22 éves korom óta fehér köpenyes hipertóniám van, ha orvos méri akkor 160-180/100-120 szokott lenni az érték. Így volt ez az első szupermaratonon a kötelező orvosi vizsgálaton, ahol félreültettek, a következőkön vagy elsumákoltam, vagy mást küldtem magam helyett. Volt is ebből kalamajka, mert az Alapos KFT. csapat tagjaként a szponzort, Mészáros(Mészi)Janit paliztam be a vérnyomásmérésre magam helyett. Biztos, ami biztos, gondoltam. Mondanom sem kell, hogy szegény Mészinek 180-as vérnyomást mértek és lelkére kötötték, hogy reggel a rajt előtt jelentkezzen kontrollra.

 

Helyettem, az én nevemben. Erre mondják, hogy ciki. Azóta is várnak doktorék -gondolom.

 

A képen jobbról- balra: Pekár Bozsó) Zsolt, Ogonovszky Szilárd, Mészáros( Mészi) János, a magas vérnyomású szponzor, Horváth Gabi, Lamatsch János, és a szerző

 

A fenti sorokból tanulságként azért annyit szűrnék le, hogy akinek tényleg magas a vérnyomása, ne erőltesse az erős terhelést. Én is csak azért mertem ilyen aljasságokat elkövetni, mert otthon rendszeresen mértem a vérnyomásom, és 90-120 között volt a felső érték.

 

A többi a hipochondria terméke.

 Azért nem úsztam meg az edzőtábori vizsgálatot simán, mert Gabi doktornő először elküldött Tatabányára szívultrahangra, ahol kiderült, hogy átjárható, de meszes az aortám. Ezután még elnyertem egy beutalót a Sportkórházba,itt rámakasztottak egy 24 órás EKG készüléket(Holter).

 Hazamentem Tatára és mivel az insrukció szerint normális napi teendőimet végezhettem, még futottam is egy laza 7 km-t.

 A másnapi kiértékelésen kiderült, hogy valóban akadt egy-két extra, de a nyugalmi pulzusom éjszaka két ízben is 36 volt. Mivel amúgy panaszmentes voltam, gondolom az erős edzések rángatták meg a keringést. Gyorsan hozzáteszem, hogy a panaszok ellenére ekkor voltam szenior korszakom leggyorsabb időszakában,43-44 évesen 4:20-as 1500-at mentem a Honvéd Kupán. A jövőmre, neveletlen gyermekeimre gondolva azért visszavette az edzések intenzitásából

 *

 ’95 késő őszén a Tatai Televízió sportriportert keresett, és mivel ifjúkoromban már megérintett ez a szép hivatás, gondoltam jelentkezem. Bár a média szakmai oldalával nem voltam igazán tisztában, de azt azért tudtam, hogyan is kellene e munkát nézőszemmel űzni. Erről azóta alaposan megváltozott a véleményem. Bejáratos voltam az edzőtáborba, a helyi sportolókat többnyire ismertem, ez mindenképpen előnyt jelentett számomra. Felfogadtak tévésnek, az már csak hab a tortán, hogy a főszerkesztő Petzke Feri korábban a Tatabányai TV sportszerkesztője volt. Közeli kontroll. A kezdeti időszakban sok segítséget, támogatást kaptam ,később azért már a kritikák is elértek. Biztos megérdemeltem.

 

A Malmői Szenior EB

1996

 

Külsősként dolgozva azért a futást sem hagytam abba, készültem a ’96-os malmői szenior EB-re. Mivel a vidéki sportélet általában a hétvégeken zajlik, hét közben eleinte volt időm a felkészülésre. A hetente akkor még 10 perces sportadások elkészítése nem kötötte le teljesen az időmet, egy nem túl jövedelmező vállalkozásom is döcögött. A sportadások szerkesztésénél igyekeztem az arányokat megtartani, nem nyomtam előtérbe az atlétikát, de más sportágakat sem. Mivel időnként torlódás volt a programoknál, elkezdtem bevállalni közéleti témákat, híradós tudósításokat is, hiszen munka közben lehet a legjobban tanulni.

 

Eljött ’96 júniusa és a svédországi EB, melyre a szombathelyi gyaloglóval, Samu Jánossal, a veterán sprinter Homonnay Ferivel indultunk egy mikrobusszal. Bécs-Prága-Berlin irányból érkeztünk meg Sassnitzba, ahol beálltunk a kocsival egy sokemeletes komphajó gyomrába .Volt ott már vonatszerelvény, számtalan kamion, autó is, nekünk pedig fel kellett menni a felső fedélzetekre. Egy igazi úszó város, étteremmel, vámmentes üzletekkel, zuhanyozóval, ahol azért bár nyugodt volt a tenger, de a komp ringásától nem mindig ugyanarra a vállamra folyt a víz. Na meg rémlett még az Estonia komphajó egy-két évvel előbbi katasztrófája.

 Mivel egy éjszakai járatot csíptünk el, hajnalban a komphajó tetőteraszán ülve csodálhattuk meg a napfelkeltét. A tengerből  szinte szemmel láthatóan emelkedett ki a vörös golyóbis.

 Görögországban láthattam a sunioni naplementét, itt meg a tengerből megszülető Napot, már ezért  érdemes sportolni, hiszen amúgy talán sosem juthattam volna el ilyen helyekre.

 A négyórás út végén Trelleborg kikötőjében szálltunk vissza a mikrobuszba, innen 20 perc alatt Malmőben voltunk. Mivel akkor sem voltunk milliomosok, így nem szállodában, hanem egy mozgássérülteknek szolgáló iskola kollégiumában kaptunk szállást. Mindenki hozta a laticeljét, hálózsákját, és igyekezett egy-egy- jó sarkot kifogni magának. Az első napokon én egy tornateremben szálltam meg harmincadmagammal, voltak ott észtek, lettek, a közvetlen szomszédomban aludt egy lengyel kalapácsvető, később kiderült bronzérmet nyert sportágában. Mivel a szállásunk közvetlenül az EB helyszíne az FC Malmö stadionja mellett helyezkedett el, nem kellett idegeskedni, hogy lemaradunk valamiről.

 

Először 1500-on indultam, és hasonlóan az előző EB-hez 4:30-as időmmel kettő hellyel maradtam le a 12-es döntőről. Két napra rá jött a 800 méter előfutam. Jó erőben voltam, mikor 400-nál rápillantottam az órára, 60,5 másodpercet mutatott, és a hatodik helyen futottam.600-nál megindítottam a hajrát, feljöttem a negyedik helyre, de a célegyenesben „kifogyott belőlem az elem”. Valaki még elment mellettem, ennek nem örültem túlságosan, ám az időm új egyéni csúcs lett,2:06 nyolcszázon, negyvenháromévesen. Nem is futott ennél jobbat magyar szenior atléta abban az évben. Ám a nyolcas döntőbe még ezzel sem fértem be. Egy másodpercen múlott.

 A versenyek közben, után folyt a barátkozás, hiszen a különböző korosztályok legjobbjai azért már névről ismerik egymást, csak a legalsó korcsoportba(női 35;férfi 40)jön az utánpótlás,a „fiatalok”.

 Mi magyarok esténként együtt ettük a hazai konzerveket(a svéd éttermeket nemigen tudtuk megfizetni, még az EB-menüt sem),főztünk, beszélgettünk. A malmői magyar klub meghívott bennünket egy ízben ebédre, jólesett a találkozás velük, sokan közülük kijártak a versenyekre is.

 Számomra három szabadnap következett a két középtáv után, merthogy azért neveztem az utolsó napi maratonra is. Igazi atléta szakemberek ilyenkor fogják a fejüket, de annyi kilométerrel a lábamban csak nem hagyok ki egy ilyen lehetőséget, hogy északon, viszonylag normális klímában fussak egy jó időt.

 Előtte való este, és reggel a velünk lakó magyar tábor bennünket, maratonistákat dédelgetett, gyúrtak, etettek, itattak, még a széltől is óvtak. Közben ment a sztorizás.

 A szenior atléták között is viszonylag laza a társalgási hangnem, de nem mindenki egyforma korú, ez egyben azt is jelenti, hogy amit bohó negyvenesként elmesélek, azt nem egyformán tolerálta a hetven körül járó férfi, és nő. Ebben a nagyszerű társaságban is vannak kicsit távolságtartóbbak. Más volt a neveltetésük, szigorúbbak az erkölcsök. A miskolci atlétanő Valika, egyikük a fenti koroszályból, nagyon furcsán nézett rám az alábbi sztori zanzásított elmesélése után. Mivel a történetet később megírtam, és meg is jelent, így ezt szúrom be lazításképpen. Később még jelentősége lesz.

 

 A csillés csodafegyvere.

 Ahol a nép szava kezdődött és rögtön végződött is.

 Nagyívű pályám során volt szerencsém kilenc évet lehúzni a tatabányai bányánál, természetesen vezető beosztásokban. Az ott töltött majd egy évtized alatt vezettem dózert ,rakodógépet, voltam gyártás-előkészítő és kompresszorkezelő Az uralkodó osztály tagjaként belekóstolhattam a MUNKA VÖRÖS ZÁSZLÓRENDDEL KITÜNTETETT TATABÁNYAI SZÉNBÁNYÁK mindennapjaiba .A hivatalos ige szerint ugyanis akkor a munkásosztály uralkodott--- a rossznyelvek szerint az idegein. Rengeteg sztori, poén forgott a 14 ezer dolgozót foglalkoztató „TRÖSZT” berkeiben, amelyekből kiválasztottam egy nekem tetszőt.

 

                                                            ------

 A hagyományos bányászatban általában négy ember dolgozott egy csapatban. Az első, a legképzettebb volt a csapatvezető vájár, mellette a második, harmadik bányász is értette a dolgát, míg a negyedik, a csillés végezte az amúgysem  patyolattiszta munka legnehezebbjét.A negyedik általában a legújabb, legkevésbé tanult emberek közül  került ki, persze a föld alatti egymásrautaltságban azért máshogy működött ez a hierarchia.

 Aki volt már bányában, az tudja, hogy nemcsak szenelésből áll a munka, hanem van egy csomó előkészítő és kísérő tevékenység is. A felhagyott vágatokból például a lehetőség szerint ki kellett hozni az ott levő még felhasználható anyagokat, acéltámokat, bányafát, egyebet. Ehhez a „rabláshoz” ma már vannak  különféle  levegővel ,villannyal hajtott masinák,de azért nagy szükség van a kézi erőre is.

 A legenda szerint rabolt a csapat rendesen és ahogy haladtak hátrafelé ment össze a vágat, magyarán szólva omlott le a főte(ez a bányában a plafon),de egy jókora acéltámot betemetett a föld .A bocónak nevezett huzatószerkezet sem bírta kiszabadítani  a súlyos vasat, szükség volt az emberi tényezőre, mert ahogy mondani szokták,  a bányásznak nincs lehetetlen, ha kell kiharapja a szenet is.A négy derék ember fogást keresett a magát rendkívüli módon elhagyó műtárgyon, és mint az orosz népmesében a répát, elkezdték húzni, rángatni.

 Persze a répa, -bocsánat- az   acéltám is kérette magát, azaz meg sem mozdult.

 Szakadt a víz a szénporos arcokról kidülledtek a szemek, az izmok pattanásig feszültek, mikor a negyedik, egy kurtalábú  egyötvenes, gyárilag barna csillés  előreszólt a másik háromnak:

 -----Húzzunk bele  emberek, mert kezd felállni a faszom!

 És ekkor megtörtént a csoda. A másik három hátranézett, elnevették magukat, majd együtt újra megragadták  a támot, és úgy kitépték ,mintha  ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

  És még mondja valaki, hogy nincs ereje a munkás szavának.

 

 A nagy többség ott az enyhe malmői estében jól szórakozott a kicsit darabos,na meg nem ilyen irodalmi eseten, de láttam, hogy Valika szigorúan összehúzott szemöldökével, pengevékonyságú ajkaival „értékelte” a mesémet.

 A másnap reggeli rajtnál nem volt szél, a hőmérséklet 17 fok, mi kell ennél jobb egy maratonra? Samu Jani barátom, aki az 5 km-es gyaloglásban bronzérmes lett, elvállalta, hogy  egy kölcsönbiciklivel kísér. Két 20 km-es kör meg egy kicsi ennyi az egész. Így utólag. A tempó az én középtávhoz szokott iramomhoz képest kifejezetten kellemes volt,10 kilométernél 39:20;15-nél 59 perc. A pálya mint a biliárdasztal, egyenletes tempót fogtam, húzattam magam egy bollyal,18-nál Jani barátom hátranyúlt a bicikli kosarába, kivett egy jó zsíros sült húst.

 

-Egyél Ferikém, ettől lesz erőd!

 Na még csak az hiányzott volna, valahogy nem kívántam enni.Ami jó egy gyaloglónak az sajnos nem segít a hosszú távon futónak négyperces tempónál.

 De a jószándékot  azért értékeltem.

 Az első húszkilométeres kör vége előtt jött a holtpont. Kicsit korán. A feladáson járt az eszem, de kimondani nem mertem. Gondoltam, nem égetem le magam, majd átfutok a stadion előtt szurkoló tömegen, aztán megállok erőt gyűjteni. Rengeteg magyar is állt az út szélén, lobogtak a piros-fehér-zöld zászlók, amikor meghallottam Valika pengevékony hangú,éles buzdítását:

 

-Húzzon bele Ferikém!---

 

A többit már nem tette hozzá a szigorú erkölcsű sporttársnő.

 

Hát kérem, lehet így feladni?

 Balszerencsémre, vagy inkább szerencsémre az első kör végén Samu Janit a biciklin felváltotta az előző évi szenior VB-ezüstérmes súlylökőnő, Magyari Zsuzsa, akiről aztán senki nem mondaná meg milyen sportágat űz. Futónak is elmenne. Egy csinos nő előtt nehogy már leégjek, na meg Valika is „besegített”.

 Zsuzsa becsülettel tekert mellettem, csak egyet kértem tőle, hogy ha a kilométerórája szerint 15-nél gyorsabban megyünk, szóljon rám. Köztudott dolog, hogy egy-egy embercsoporton, szurkolókon átfutva akár17-18 km/órára is felgyorsul az emberfia.

 Annak meg nagy ára lehet a végén.

 25-nél elkaptam egy számomra kicsit lassúnak tűnő bolyt, na pont ez kell nekem. Hadd fogják a nem létező szelet, bár a mozdulatlan levegő ellenállása is pár százalék energia.

 Utolértük a női mezőny élét és 30-ig a látványba elmerülve haladtunk. Nekem a korábbi maratonjaimon itt jelentkeztek az első vádligörcsök.

 Ott Malmőben 2 óra egy percnél ennek szerencsére semmi jele nem volt.

 35 km-nél hasonló tempóban még mindig görcsök nélkül, de már fáradva, a részidő 2:23!!! Kiértünk a tengerpartra, látszik  a város, a magas kikötői raktárak.

 Zsuzsa tapasztalt sportolóként látja, hogy most nem kell szólni hozzám. Beérek a városba, látom a 40 kilométeres táblát. 2 óra 45 percnél járok.

 Szó nélkül leveszem az órám,  odaadom kísérőmnek. Zsuzsa átérzi a helyzet drámai voltát, tudja, hogy sohasem tudtam 3 órán belülre kerülni.

 

15 perc az élet!

 

 Két hétperces ezer, meg egy kicsi. Röhej, csak nem negyvennél.

 

 Egy parkba érünk kísérőm előremegy, hogy hírt vigyen a célban várakozóknak, Negyvenegynél még egy aluljáró is belefér, aztán balra kanyar, melyet a füvön átvágva próbálok rövidíteni. Éles sípszó harsan és egy feketebőrű svéd versenybírónő visszaküld a kanyar elejére. Anyám!!! Visszafutok a kijelölt betonútra és fél percen belül megáll valami bennem.

 

 Én is megállok. Combjaimra tett kézzel, halálosan kimerülve. Kiestem a ritmusból.

 

 Körös körül fák, pedig itt kéne lenni valahol a célnak. Néhányan megelőznek, kit érdekel, órám már nincs, amikor egy szőke német hölgy felém kiált -Achthundel meter!

 

Megbeszélem magammal, hogy ez nyolcszáz métert jelent. Lassan kocogva elindulok, bele is lendülök és valóban ritkul a malmői rengeteg, hirtelen előbukkan a stadion, előtte rengeteg szurkoló, és a zászlók között a piros-fehér-zöldek. Valaki a kezembe nyom egyet, azzal futok be a stadionba. Én lennék az első magyar? -ezen morfondírozok, mikor enyhe moraj fut át a stadionon. Nem hallom a zászló suhogását, hátranézek a nyél a kezemben, az a gyönyörű kis magyar zászló pedig a vérvörös rekortán pálya közepén.

 

 Ránézek az eredményjelző táblára, 2óra55 percnél járok. Akkor is visszamennék, ha kicsúsznék a bűvös 3 órából.

 

 Lazán visszakocogok, visszahúzom a rúdra a  zászlót.

 

 Előveszem legszebb mosolyomat , és 2óra 56 perc 38 másodpercre befutok a célba és lefekszem a bársonyosan simogató malmői fűre.

 

De messze kellett eljönnöm ezért az időért.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: Az EGYENLÍTŐ..III.
tótferi honlapja - © 2008 - 2024 - totferi.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat