Ha mindent szeretnél tudni a futásról, akkor látogasd a a www.futas.lap.hu  oldalt , de nézz be időnként tótferihez is.

 

 

 

       

      AZ EGYENLÍTŐ MÁR MEGVAN, DE AZ EGYENSÚLY MÉG NINCS!

I.-II.

Amikor az ember bizonyos célokat, mérföldköveket elér, óhatatlanul visszanéz. Egy olyan amatőr kocogó, futó mint jómagam , a kezdetekkor nem nagyon hittem volna, hogy 17 év aktív futás után, több mint 50 ezer kilométerrel a lábamban, még viszonylag épen megúszom a kalandot. Egy igazi sportkönyvet is illik bemutatkozással kezdeni, miért lennék én a kivétel.

 

58-ik évemben járó újságíró vagyok, korábban televíziós szerkesztő voltam a Tatai Televíziónál, majd szerte e hazában, rádióztam, írtam megyei, országos lapba és természetesen a Spuri-ba is. Szeretem az élő rendezvények hangulatát, így sokszor lehettem műsorvezető különböző sporteseményeken, a Bécs-Budapest Szupermarathontól kezdve a Tatai Minimarathon-ig. Ilyenkor kicsit meghasonul az ember, merthogy futónak azt nézni, hogyan futnak a többiek egyszerre felemelő, és fájdalmas dolog. Visszatérve a múltamra, elmondhatom azt, hogy fiatal koromban tehetséges atlétának számítottam, de én inkább a focit választottam. Hát nem vittem valami sokra, legnagyobb eredményemnek egy megyei ifjúsági bajnoki cím számított a Tatabányai Vasas színeiben. Emlékszem annyira utáltunk futni, hogy még a kapuk mögötti íveket is levágtuk a bemelegítéskor. Az alapozás pedig kínszenvedés volt számunkra. A húszas-harmincas éveim kispályás focival teltek, itt már a szurkolók be-bekiabáltak :----TOTYA ,ÚGY FORDULSZ ,MINT A KAMION!

 Beköszöntött a lassú tespedés ,felerősödtem,vagy 95 kilóra. 35 éves voltam, amikor befejeztük a házépítést Tatán, úgy döntöttem, mozogni fogok.

                     A KEZDET

1988-ban az építkezéshez szükséges jó kereset miatt éppen oxigén-és dissousgázrakodóként ténykedtem, ahol a 60-110 kilós palackokat megmozgatva napi 8-900 mázsa volt penzum, gondolom a mai testépítők sem emelnek többet. Volt is állóképességem. Akkori munkám viszont egy eléggé meghatározott, időhöz kötött tevékenységnek számított, kellett a szabadságérzet, amit a kocogás adott. Kollégáim kellő tiszteletlenséggel szapultak is miatta, mondván nem vagyok normális. Első anyósom (azután lett második, Isten nyugosztalja), szokta volt mondani nagy családi palávereken," a világot az enyhén flúgos emberek viszik előre".

 Akkor hajrá!

 '88 őszén, 2-3 kilométereken kocogva kezdtem újkori sportpályafutásomat a tatai Öreg-tó sétányán. Nem nagyon figyeltem akkor az öltözékre, megtette a messze földön híres "lengyelpiacon" vett melegítő, gatya, póló, a cipő ugyancsak innen származott és fiatal szovjet tervezők munkáját dícsérte, ha egy mai kezdő kocogó, vagy ortopédorvos meglátná, elsírná magát. Számomra akkor ez nem volt fontos, bár ma már tudom, hogy sok lábsérülés, derékfájás okozója a kívülről csicsás, ám tartás, csillapítás nélküli lábbeli.

A heti két-három kocogás és a többi futó látványa megtette jótékony hatását, kezdtem egyre jobban bírni a terhelést, mellesleg emberes testsúlyom is 85 kg-ra csökkent. Itt jegyezném meg azt, hogy Tata már akkor is a futók Mekkájának számított, elég csak a tófutásokat, az olimpiai ötpróbákat, maratonváltókat, és a Varga István vezette Sprint Futókört említeni. Az országban sokan mondják, nekünk tataiaknak, hogy könnyű a dolgunk, mert csodálatos helyen lakunk, a Cseke-tó és az Öreg-tó körül nagyszerű dolog futni. Ebben van is sok igazság, de én gyorsan hozzáfűzném, ha valakinek megy a futás, jó erőben van, bárhol csodálatos élményben lesz része. Szenvedtem én már meseszép holland kisvárosban, a görög tengerparton és repültem a szupermaraton második napi ingerszegény, több kilométernyi nyílegyenes szakaszán valahol a Hanságban, Tőzeggyármajortól Földszigetig .

Később kocsival, műsorvezetőként egyszer megmértük, a második szakaszon (29-30 km volt éppen, akadt egy 5,2 km-es nyílegyenes fasor).

Van mit töprengni közben.

Ha már a szenvedésnél tartok felidézném első tókörömet. 1989 februárjának egy ólmosan szürke reggelén úgy éreztem, le tudom futni a több mint 7 kilométeres távot. Az Építők-parktól a várig még valahogy eltelt az első két kilométer, de a lovardát elhagyva tejfehér köd burkolta a sétányt. Sehol egy ember, csak fehér bizonytalanság, nem éreztem a tempót, a Remeteségi-strandnál már pánikos tüneteim voltak. EMBEREK! ÉN EBBE BELEHALOK. Pedig még csak 5 km-nél jártam.

A vége 37 perc lett, tehát kívül az 5 perces ezreken.

Merthogy a kezdő futó mindig mindent mérni akar. A dőre, vagyis akkori énem, ha tudta volna, hogy lesz idő, amikor már óra sem kell, csupán a tempóból érezni a ritmust. Fejlődni pedig csak egy ideig lehet, utána a szintentartás a lényeg, merthogy a veled egyidős futók öregszenek, lassulnak, te meg nem (haha!!!).

De egyenlőre még 89-ben járok és halált megvető bátorsággal  lefutottam a 7 km-t. Ennek kapcsán szólnék egy azóta keletkezett vitáról, azaz mennyi is a tatai tókör? Mi hosszú évekig abban a tudatlanságban voltunk, hogy 7,2 km, ám a legújabb kutatások szerint csak 7 ezer 60 méter. Ez utóbbit Kovács Andris (Koko),a kiváló futó, a MEGALÓDUSZ SE szakosztályvezetője( tanárember, írom némi malíciával) állítja ,mondván ők verseny előtt hitelesítették a pályát. Két magyarázat is kínálkozik: az egyik, hogy Koko gyorsabb és ezért neki rövidebb a pálya (milyen jó humorom van !), vagy a rengeteg futó összébb taposta majd 200 méterrel a sétányt. Ez sem valószínű, a hiba az atomkor pontatlan mérőkészülékeiben rejtezik. De, hát ez legyen a legnagyobb baj a világban. Nem mindegy, hogy a négyszázas pályán kívül vagy belül futunk, ott az egyes pálya 400 méter, a többi 7,5-7,5 méterrel hosszabb, ezért a lépcsős rajt. Valami ilyesmi lehet a tókör mérésével is.

Még mindig az indulásnál tartva, el kell mondanom, hogy a nehéz első köröm nem vette el a kedvem, egyre többet és többet edzettem, egy év alatt eljutottam a napi 10-15 km-ig. Kezdtek futóbarátaim lenni. Tatán ebben az időben nem volt ritka a jó futó, akik azért figyeltek a kicsikre (36 éves voltam). Nekem az akkori leggyorsabb, Kocsi Imi lett a segítőm. Sokszor nem fogadtam meg a tanácsát, elszaladtam az elejét és ugyancsak Imre óvott a túl nagy étvágytól. Jöttek ugyanis az első sikerecskék, néha a kisebb versenyeken a korosztályomban már ott voltam a dobogó közelében. Alkati felépítésemnél fogva (180 magas, 80-85kg) alapvetően gyorsnak számítok a mai napig is, de a hozzám hasonlóakra mondják, hogy nem kimondott hosszútávfutó alkat. Ma már tudom a középtáv jobban fekszik nekem, de hát az meg úgy ?fáj?, ebben a korosztályban már ritka a verseny, évente 5-6 alkalom. Így a hosszabb távok mellett kirándulok néha középtávra.

 Első komolyabb kudarcom sem váratott magára sokáig, a 89-es tatai minimaratonon 56 percet szerettem volna menni a 14 km-en, Aki futott már augusztus első szombatján délután fél ötkor, az tudhatja, hogy nem kell jégeralsót húzni. Általában 35 fokos hőség, magas páratartalom figyelmeztet a helyes tempóra. Én szokás szerint virgonckodtam az elején, azután jöttek a belegyaloglások és 61 percen kívüli célbaérkezés. Kudarc a javából.

 Edzésen 55 körül tudtam ezt a távot éhgyomorra.

Az 1990-es évnek tervekkel megrakodva vágtam neki, ha időm engedte napi két-három, sőt négy köröket nyomtam le, sokszor kétszer edzettem, meg is lett a nyoma, mert a SPRINT által szervezett Cooper-teszten a Tatai Edzőtáborban 3550 métert sikerült teljesítenem 12 perc alatt. Egyre többet merészkedtem el versenyekre és titkon már a maratoni befutójában láttam magam, még jó, hogy Kocsi Imi lebeszélt róla, mondván??korán van az még Ferkó?. Mivel mögötte már 12 nagymaraton volt, a java 3 órán belüli, hallgattam rá, és jól tettem.

 Így a 90-es IBUSZ MARATON-on csak félmaratont futottam 83 percre , Imre pedig megint 3 órán belül jött be a hosszún . Akkor még nem tudtam, hogy ezzel a 3 órával mennyire meggyűlik később a bajom, azt hittem a félmaratoni időmet beszorzom kettővel az 2: 46, meg még hajrázok egy kicsit, és ott vagyok a spiccen. KEDVES SPORTTÁRSAK!!!!!!!!!! A maraton 30 km után kezdődik. MONDOM MOST 2008-ban.

                        AZ ELSŐ SZUPERMARATON

1990 nyarán szólt Imre, hogy valami teljesen új versenyre szervez tatai csapatot, és mivel abban az évben már 53 perc alatt sikerült a minimaratonom(végre), rám is számít. Ma minden magára valamit is adó hazai futó tudja, hogy a Bécs-Budapest Szupermarathon, merthogy erről volt szó, ötnapos kaland, ami egyéni és váltókategóriában zajlik.

Október 18-án igazán jeles csapat tagjaként érkeztem a soproni sportcsarnokba. Imre mellett Emhő Balázs (válogatott triatlonista), Ötvös Feri bácsi (a 60 év feletti szenior futózseni), Temesi Ádám(a későbbi remek középtávfutó)mellett azért megtiszteltetés volt számomra a részvétel. Ekkor még csak 53 csapat indult ezen a fantasztikus hangulatú rendezvényen , de az igazi elismerés mégiscsak az egyénieké, hiszen ők futják az igazi szupermaratont.

 Kiskirály Ernő nagy harcban győzött Póczos Gyula előtt, a csapatoknál a KONTÚR KFT diadalmaskodott. A mi tatai egységünk a 13.- ik lett, nagyképűség nélkül állíthatom, ehhez azért futni kellett. Ez a szupermaraton még nem a mai vonalon haladt, sokszor nagyon nagy forgalmú utakon kellett futni. Nem voltak sztárallűrök, nem volt annyi kísérőautó, melyek mára oly sokszor megkeserítik versenyző, szervező életét.

És itt essék szó a felkészülésről, melyet sokan sokféle módon csinálnak, mindenki másra esküszik. Kétéves futómúlttal, heti 80-100 km-es edzéssel, mindenféle hókuszpókusz nélkül le lehet váltóban futni ezt a versenyt. Az egyéniben már kell valami plusz. Akkor még azt hittem, egyszer én is utóbbiak között indulhatok, de ne szaladjunk a dolgok elébe.

Ilyen nagy igénybevétel után célszerű pihenni, hagyni kell a szervezetet, hadd térjen magához. Én akkor nem éppen ezt tettem, hanem edzettem tovább az edzésnaplómban heti 100 km-ek szerepelnek, a megjegyzés rovatban ez áll:--Lazítani, pihenés. Szép kis pihenés mondhatom.

91 elején ott folytattam, ahol az előző évben abbahagytam, futótárs mindig akadt és nagy szerencsémre akkori feleségem, Kati is elkezdett futni. Külön eseménynek számított a napi edzés, könnyebb volt összehangolni a családi életet, nagyon sokszor valamelyik fiunk biciklin   tempót ment nekünk. Nem véletlen, hogy Kati  később nagyon sok sikert ért el, ő ugyanis edzései javát velünk fiúkkal végezte. Ekkorra én már azért összeszedtem egy-két sérülést, amelyek okaként a rossz cipőt és a megállás nélküli folyamatos edzést jelölném meg. Térdszalaghúzódás, ínhüvelygyulladás, duzzadt boka.

 

Az akkori időszak állítólag kedvezett a vállalkozásoknak még 90 -ben én is belevágtam egybe, melynek egyik oldalhajtása a szabadkai konyakcsempészet volt. Ezt a rendkívül jól jövedelmező üzletet akkor még nem tiltották, de ha a határon pénzzel, vagy szesszel elkaptak, akkor elkobozták az árut, vagy a pénzt. A szabadkai utakat egyik tatai sporttársunkkal bonyolítottuk egészen addig, míg kétszer egymás után meg nem buktunk.

Az volt a menetrend, hogy kifelé elrejtettük a pótkereket egy erdőben és egy preparált pótkerékben hoztuk be az "árut". Jó pár pótkerékkel lettek gazdagabbak a tompai határátkelő környékén lakók, akik már "utaztak" az ilyen "talált" tárgyakra.

 Hogy miért mondtam el mindezt egy sporttémájú könyvben? Mert nagyon sok magyar élsportolóval találkoztunk abban az időben hasonló úton járva. Nem volt miből élniük. Rendszert váltottunk éppen.

Ebben az évben aztán már úgy éreztem, tudom a leckét, elindulok a maratonon. Az első lányra már nem emlékszem tisztán életemben, de az első nagy maratonomra örökké emlékezni fogok.

 Május 12-e, megint Budapest, megint IBUSZ MARATHON.

A rajt előtt nagyon nyugtalan voltam, ám ott, és akkor megszállt valami különös érzés. Körülnéztem és nálam sokkal idősebb, szemmel láthatóan felkészületlenebb futókat is észrevettem. Eszembe jutott, hogy abban az évben januártól májusig 2200 km-t futottam. Mire vagyok én ideges?

 Start után csak arra kellett figyelnem, el ne ragadjon a hév. (Már nem arra a HÉV-re gondolok).

 Andrássy - út (lehet még Népköztársaság) - pesti rakpart -Váci-út- Újpest- fóti országút (itt volt a fordító) és vissza Rákospalotán-Zuglón keresztül. 30 kilométernél már előzgetni kezdtem ,és amikor bekanyarodtam a Népstadionba ott kaptam az első görcsöt. 41 km után. A maratoni kapuhoz érve megpillantottam az elém szaladó feleségem aggódó arcát, ott tudatosult bennem a pillanat varázsa.(Mikor ezt a mondatot gépelem 18 évvel a befutó után, még mindig könny szökik a szemembe a fantasztikus élménytől ).

Aztán egy jobbra kanyar, hangzavar, az utolsó száz méter a vörös rekortánon maga a csoda.

3 óra tizennégy perc, megállás nélkül, elsőre.

Életem egyik legszebb napja.

 

Az Egyenlítő már megvan II.

A szakmával foglalkozók tudják igazán, milyen jót tesz egy maraton a gyorsaságnak, de nem rögtön. Ötvös Feri bácsi mesélte nekem, hogy ő a maraton után tíz nappal valósággal száguld. Így jártam én is a májusi tófutáson és a rá következő héten ?szórtam? a 25 perces tavakat, ami háromharminc körüli ezreket feltételez. Abban az időben sarjadt Tata és németországi testvérvárosa, Gerlingen futói között a ma is tartó kapcsolat, ennek jegyében a gerlingeniek váltóban lefutották a két város közti ezer kilométeres utat. Mi tatai sprintesek jó házigazdához méltón a kapuban ,vagyis Hegyeshalomnál vártuk őket, és fejenként kétszer-háromszor 10-15 km-re beszállva ,egymást váltva hazakísértük a vendégeket Tatára. Emlékszem, ekkor éreztem először azt, hogy a versenytempónál gyengébb, visszafogott iramban milyen sokat lehet futni ,mert német sporttársainkat kísérve elsősorban rájuk kellett figyelni, hiszen ők azért már két napja úton voltak .

Az edzésnaplómat lapozgatva feltűnik a heti 100 km-es átlag, és a tervszerűség hiánya, akkor még minden jelentősebb eseményen el szerettem volna indulni, meg hát edzeni is akartam. Abban az időben nagyon jóban voltam a tatai kajakosokkal, akik között kifejezetten gyors fiúk akadtak. Ez abszolút nem véletlen, mert ehhez a sporthoz is ugyanaz kell, mint a futáshoz, erő és kitartás. A THAC kajakosainak fénykora ugyan ekkorra már a múlté volt, de az egykori válogatott Császár Attila edzőként még erős csapatot dirigált. Tatára vonult be katonának a válogatott sorkötelesek egy része, keményen edzettek a fiúk, nekem pedig néha kapóra jött valamelyikük egy-egy futáshoz. Az Oroszlányból bevonult Molnár Imre (Jimmy) számított a kajakház legjobb futójának, ő egy kicsit hasonlított Moldova szatíráinak hőseire. Ha nem volt kellően erős az együtt futott tempó, akkor Jimmy a vállára kapott egy kisebb farönköt , betonrudat és azzal kocogott, persze azért napi hármat vízen is edzett, erősített.

Csuló a kajakos.

A kajakozás, futás mellett ő "szabadidejében" még triatlonozott, biciklizett is. Később 1994-ben a spanyolországi Ibizán rendezett Quadriatlon VB-n tagja volt a bronzérmes magyar válogatottnak. A quadriatlonban csak kajakozni, úszni, biciklizni, és futni kell. 2001-ben 37 évesen hazafelé biciklizve lefordult a kerékpárról, és meghalt. Előtte pár nappal együtt futottunk egy laza, 38 perces 10 kilométert. Azóta is elfacsarodik a szívem, ha a tatai kajakház falán levő emléktáblát meglátom. Pont én csábítottam valamikor '92-ben a helyi szupermaratoni csapatba. Sok versenyen egy szobában aludtunk, igazi sportember volt. Ma egy futóverseny őrzi emlékét.

Az osztrák futóversenyeket úgy gondolom nem kell különösebben bemutatni senkinek, a rossz nyelvek azt mondják minden faluban rendeznek évente egyet. Volt időszak mikor mi magyarok előszeretettel kerestük fel e helyeket, mert a díjazás a mi zsebünkhöz mérten nagyvonalúnak bizonyult. 91 nyarán egy sprintes csapattal én is eljutottam a Linz melletti Reichenauba, ahol egy 10 mérföldes versenyen álltunk rajthoz. Itt a saját bőrömön érezhettem, mit jelent a hegyvidéken edzeni. A három kör első szakaszában még ott ficánkoltam az élbolyban, aztán egy szemre csak szépnek, de nem meredeknek tűnő emelkedő elvette az erőm, s kedvem. A második körben már beiktattam egy kis egészségügyi sétát, hogy a célba azért még beérjek. Az osztrák vendégszereplés bebizonyította, hogy hiába tudok én síkon egészen jól futni, ha a hegyen "meghalok"?. Szabó Pisti barátom mondta is a banketten, hogy el kell kezdenünk a Tata mellett található Gorba-hegyre futni.

A következő héten jött a menetrendszerű minimaraton, és jött az újabb fiaskó, még a 4 perces átlag sem jött össze(57:16),köszönhető mindez a hirtelen felindulásból elkövetett tíz mérföldnek.

 Ezután gyakran mentünk kocsival Agostyánig, onnan 4 kilométer föl a Gorbára, 4 vissza ,hát mit mondjak ,lefele könnyebb. Azóta egyébként a széles futótársadalom is ízelítőt kapott e meredek hegy rejtelmeiből, néhány éve itt vezet a szupermaraton harmadik napi első szakasza.

Hiába gyönyörű a tatai Öreg-tó nekünk és másoknak, egy idő után meg lehet unni a legszebbet is, elkezdtünk hosszabb útvonalakat kialakítani. Ennek során aztán rögzült egy 15 km-es Vértesszőlőst, és a Remeteséget érintő pálya, de kimért 20 ,25 és 30 km-es nagyrészt a természetben vezető utakon futottuk a ?hosszút?. Megint jött a szupermaraton és talán akkor menedzselte Tata városa a legjobban futócsapatait. Ez elsősorban a helyi laktanya sporttisztjének, Kész Istvánnak (-2005-ben egy tájfutóverseny után halt meg 65 évesen,

? Gyönyörű halál? ----mondom én, magamnak is hasonlót kívánok-) tulajdonítható, ő ugyanis a helyi sportéletben is tevékenyen részt vett.

"KÉSZPISTA" aktivitása nem volt véletlen, ekkor olyan katonacsapatot tudott összeállítani a bevonult futókból, hogy nem kellett szégyenkeznie miattuk. Ostoróczky Feri, Temesi Ádám, Egyed Gabi, Király Peti és Kopasz Misi alkották a katonacsapatot, míg Tata Város néven versenyzett a Békési Csaba, Kocsi Imre, Gerlei Tamás, Fülöp Csuló és jómagam alkotta kvintett. Méltón a hagyományokhoz ott voltak a sprintesek is ,egyéniben pedig Molnár Imre ?Jimmy? indult. Róla el lehetett mondani hogy igazán komolyan készült, hol velünk, hol magányosan. Volt egy nyári vasárnap, amikor 11(!!!)tókörrel edzett, ez 80 km-t jelent, és minden kör után evett egy üveg lekvárt, pizzát, lángost, egyebet. Az, hogy a végén még hazabiciklizett Oroszlányba, már természetesnek számított. A csapatversenyben nagyot meccseltünk a honvédekkel, az összetettben orrhosszal megelőztük őket ,és az abszolútban is az első tíz körül voltunk.

Külön szám volt Jimmy. Az első napon pihenő ember lévén kiszaladtam elé Sopronból Fertőrákosig, itt még bírta a fiú, a második napi 119 km utolsó órájában Győr előtt Kocsi Imivel kocogtunk mellette, segítettünk volna neki. Jimmy itt már olyan dolgokat is érzett, hogy merre lejt az út, szóval kissé hisztis volt. De ilyen terhelés végén már belefér. A szálláson már mindenki megvacsorázott, mire a holtfáradt kajakoslegény beért, és a részére félretett,csak sült húsokból álló vacsoráját költötte. Az ágyban fekve, mert sportnyelven szólva régi ismerős látogatta meg. Az Ínhüvely Gyuszi. Másnap reggel Jimmy barátomat úgy kellett megfürdetni, mintha valamilyen elfekvő intézet ápoltja lett volna, de a rajthoz azért odasántikált.

 A Győr -Tata közötti 60 km-es szakasz egy őrült rohanásnak számított, így csak az edzőtáborban tudtuk meg ,hogy Jimmyt az orvos levette a pályáról .Vigyázott rá.

Az év hátralevő részében apróbb versenyeken vettem részt és megpróbálkoztam a résztávokkal is, ezek nagy része azonban csak 50-150 méteres sorozatokat jelentett, melyeknek igazából csak frissítő hatásuk van. Még így sem tudtam igazán leállni, mert a 91-es évben 5525(!!!)kilométert gyűjtöttem, ami mai szemmel nézve borzasztóan sok.

HÁROM ÓRÁN BELÜL?

Kellő tapasztalat és önbizalom birtokában úgy döntöttem, hogy szisztematikusan készülök fel a maratonra, a Monspart- Miltényi könyvben ugyanis megtetszett a stockholmi edzésterv. A feladat adva volt,a társak változtak, néha a feleségem, de a leggyakrabban a Tatán katonáskodó, ugyancsak maratonra készülő Egyed Gabi volt az edzőpartnerem. A heti százas átlag azért megvolt, mert a hosszútávú tréningeket megfutottam egyedül. Nálam nagyobb emberek is mondták már, hogy az edzésterv azért van, hogy legyen mitől eltérni. Mint a vasútnál a menetrend. Egy biztos, az előírtak szellemében készültem fel és március 14-én Szegeden a maratoni OB-n jól ment. Ennek alátámasztására idemásolom a részidőket: 10 km,38:26 ; 20 km,1:20; 25 km:1:42; 30 km:2:04; 35 km:2:27; 40 km:2:51.

A Szegedről Makó felé vezető úton a táv első felében vissza kellett fogni magam, 84 percre fordultam ,ami "telibe" négyperceseket jelent. A forduló után mentem egy ötperces kilométert, ekkor derült ki az addig észrevehetetlen, jótékony hatású, enyhe hátszél. Negyvennél jöttek a görcsök a vádliban és az utolsó kétezer már csak hétperces poroszkálásra sikerült, a vége 3óra 3 perc. Nem sokon múlott, de megint nem tudtam 3 órán belülre kerülni. Ott a szegedi célban ez izgatott a legkevésbé.

Még csak március volt, beiktattam egy könnyebb hetet(76 km),és két hét múlva már nagyon gyorsnak éreztem magam. Hetente egy-két edzésemet az edzőtáborban végeztem 2-3-400-akat futottam pályán. Áprilisban a Velencei-tó körüli 28 km-t megint négyperces iramban bírtam (1:51), a Komárom-Komarno 10 kilométerén benne voltam a százban, jöhetett a májusi IBUSZ MARATON . Gondoltam, most, vagy soha.

Az útvonal megváltozott, ezúttal a nehéz percek a Szentendrei-úton, 25 km táján jöttek. Ekkor még az 1 :41-es részidő jó volt, de innentől végig görcsökkel küszködtem, és nemhogy a 3 órán belülre nem sikerült kerülnöm, hanem rosszabbat mentem első maratonomnál, 3óra 19-et. Ráadásul ezért is nagyon meg kellett küzdenem. A profik ilyenkor feladják a versenyt, ám ezt mi amatőrök nem engedhetjük meg magunknak, mindegy mennyi a vége,be kell érni a célba. Ezúttal is igazolódott a tétel, ilyen távon a viszonylag gyors kezdés megbosszulja magát, nekem sem négypercen belüli húsz kilométerrel kellett volna indulnom (1:19).

Jót tett viszont a hosszú a következő heti Tófutás-ra, a 7 km-en abszolút II.-ik lettem 25:40-el, majd levezettem a 14-en (58:50). Nem állt meg az élet, pár nap múlva már a hollandiai Alkmaarban, Tata ottani partnervárosában álltunk rajthoz.

KocsiImi,Temesi Ádám, jobbról CSULÓ, a piknikus alkatú szerzővel

 Ezen a túrán családoknál laktunk egy hétig, vendéglátóink gazdag programot állítottak össze a tatai kulturális- és sportdelegációnak. Egész idő alatt az volt az érzésünk mintha meseországban járnánk, a hollandok a helykihasználás nagymesterei.

Láttunk szélmalmokat, sajtmúzeumot és piacot, hajóztunk a várost behálózó csatornákon, késsel?villával ettük a szendvicset (már aki), ez ott úgy illett, de a legjobban a hollandok nyugalma, kultúrája, életszínvonala ragadott meg   mindnyájunkat.

A mi magyaros tempónknál kicsit másabb módon élő házigazdánk arcán néha mintha a meglepődést fedeztük volna fel. Nagyot nézett Dr. Jelle van der Schaaf és családja, mikor reggelinél ők késsel?villával elfogyasztották szendvicsüket, Kocsi Imi pedig halálos nyugalommal és kézzel ette az eperrel vastagon púpozott vajas kenyeret. Emiatt általában el is késtünk mindenhonnan. Hasonlóan járt Csuló háziasszonya, Suzanne, amikor barátunknak tejet inni támadt kedve, a holland hölgy csak rámutatott a hűtőszekrényre, mondván szolgálja ki magát. Csuló, a derék kajakoslegény nem nagyon aprózta a dolgot, megitta az összes, vagy háromliternyi tejet. Gondolom Suzanne azóta óvatosabban kínálja a külföldi vendégeit. Nekünk futóknak a verseny miatt külön menetrendünk volt, így egy mikrobusszal hordtak bennünket a nevezetes helyekre. Tolmácsunk, Henriette, a húsz éve kint élő vecsési hölgy nagyon élvezte a kimondottan sportos, magyaros szlengünket.

Az hogy a sajtmúzeumban ebéd helyett végigkóstoltuk az összes sajtot(azaz eléggé el nem ítélendő módon megebédeltünk), még belefért, de amikor fél napon keresztül csak szélmalmokat, múzeumokat látogattunk ,egyikünk (nem én !!!)megelégelte a dolgot.

----Menjünk a picsába haza már.-----mondta keresetlen egyszerűséggel a tolmácsnőnek.

Heni fejében valószínűleg a rég nem látott óhazát idézte fel ez a brutális,de őszinte kérés, a mikrobusz ablaka felé fordult és rázta a röhögés.

A holland penningmeester vezette a buszt, szerette volna tudni magyar sportbarátai kívánságát ,kérdezte is ékes hollandsággal tolmácsnőnket,aki fuldokolva a nevetéstől rá sem mert nézni az általunk pettingmesternek elkeresztelt rendezvényszervezőre.

----Was ?---azaz-- Mi?---,kérdezte alkalmi sofőrünk Henriettől,ő azonban még mindig erősen fegyelmezve magát, látszólag inkább a tájban gyönyörködött, orcája pedig vörös volt a visszafogott röhögéstől.

-----Fordítsd le neki---szálltam be humoros vénámmal.

Tolmácsnőnknek hátulról csak kényszeresen jobbra fordított feje, rázkódó válla látszott, a régen ízlelt elsöprő nevetés hullámait nyelte, ám nem szólt. Nem volt ereje hozzá.

A hollandus annyira zavarba jött, hogy az almacsutkáját a csukott ablakon akarta kidobni a buszból, ez a köreinkben végképp kirobbantotta a harsány kacajt. Meg lehet a véleménye a magyar futókról, kicsit szégyelltük is magunkat ,de olyan jót röhögtünk egy idegenbe szakadt hazánklányával együtt. Néhány percre visszacsempésztük életébe a fiatalság felelőtlen viháncolását.

 Temesi Ádi a 10 km-en magabiztosan nyert (ez a fogalmazás azért a sportújságírói panel terméke, szakmai ártalom). A félmaratonon Kocsi Imre, Csuló és én képviseltük a magyar színeket. Május ellenére 28 fokos meleg volt a holland tengerparttól pár kilométerre levő városban , és féltávnál már éreztük ,hogy a levegő is valahogyan nagyon furcsa.

 Emberfeletti szenvedés végén, szinte az utolsó erőtartalékaimat felélve is csak 1:38-at tudtam teljesíteni,még jó ,hogy Csuló és Imre 1 :30-on belül értek célba, de ők sem villogtak. Itt volt a büntetés a penningmestertől.

--Mi van Bajszi, ledobtad a láncot?- fogadott Csuló a célban, ami sportnyelven szólva annyit jelent, teljesen elkészültem az erőmmel.

A nehéz sorozatnak, és a furcsa holland klímának az eredménye lehetett, hogy a június eleji KOMTURIST maratonváltó kirobbanó erőben talált. Néhány gondolat engedtessék meg a szerzőnek e verseny kapcsán. Valaha ez volt az ország legsikeresebb maratonváltója ,messze földről zarándokoltak a futók ,hogy együtt futhassanak a legjobbakkal. A támogató kiszállása , a szervezők elerőtlenedése vezetett a maratonváltó megszűnéséhez. A VASÉRT LÉNÁRD TEAM még tett egy kísérletet 96-ban , de a Budapest Sportiroda nagyon jó érzékkel beindította a PEPSI Maratonváltó-t ,amely hatalmas sikert hozott. Ettől függetlenül vallom, hogy az Öreg-tónál alkalmasabb ,természetes helyszínt keresni kell e hazában. Nem ezer csapattal,de százzal újra lehetne gondolni a dolgot. E sorok írásakor még nem tudhattam, hogy vágyam ily gyorsan teljesül(a Sprint és a Megalódusz jóvoltából feléledt ez a verseny).

Ebből is látszik, mennyire alapos, na meg persze lassú a krónikás.

Ott tartottam, hogy a tavaszi nagy sorozat alaposan felgyorsított, a maratonváltón és még vagy tíz napig "szórtam" a 25-ös tóköröket, ehhez hozzájárult a visszavett heti teljesítmény(60-80 km). Nyaralás címén elvonultunk a családdal Pilismarótra egy nomád táborba,itt sátorban aludtunk, patakban fürödtünk és persze hegyen edzettünk Katival. Ha valaki teheti, keresse fel ezt a csodaszép helyet, a Malom-völgyben a Hoffmann?kunyhóig vezető út kirándulásra, edzésre alkalmas. Ezidőtájt már sejtettem azt, hogy lassan vége fejlődésemnek, ha tovább akarok javulni, változtatni kell az edzésmódszereken. Itt-ott hall azért a futóember ezt-azt ,meg hát az a kevés, de annál jobb könyv is segít valamicskét, ám egyedül nagyon nehéz résztávozni.

 Jött a 93-as esztendő amikor én is beléptem a hivatalos szenior korba, és szerettem volna középtávon (800,1500) versenyezni, ha már az alkatom alapján erre vagyok alkalmas.

VEGYÜK LE A CIPŐINKET!

A sok tény, adat közben pihenésképpen beszéljünk az egyik legfontosabb tényezőről, a   futócipőkről.

Nincs két egyforma láb, van hogy egyikünk esküszik valamilyen márkára, míg a másikat kirázza a tőle a hideg. Ez itt most nem a reklámok helye, de felelevenítem saját tapasztalataimat. Első komoly cipőm a szupermaratonon díjként nyert Adidas Torsion volt, szegénykém 3 és félezret bírt ki a bütykös lábamon, tudom, az igazán nagyok csak 1500-2000 km-t futnak egy futócipőben, de nem mindenki Krőzus. Adidasom jól tartotta magát, kemény, parasztos ellépésem folytán a gyöngyvászon gyorsan eltört, később a piskóta is előbújt a talpból. Kellemesen tartott, jó volt benne betonon is futni, bár 20 km felett már égett a talpam tőle . Jött az ASICS ?korszak , a géles széria. Nekem eddig ez a típus vált be a legjobban, három egymást követő cipőm is nagyon jónak bizonyult e fajtából, kifejezetten jól tartja a lábamat, bírja az aszfaltot. Azt már mondanom sem kell, hogy a gyöngyvásznak gyorsan elfáradtak, de sikerült egy jó susztert találnunk, az ő címe intim titok volt köreinkben.

Akadt még egy könnyű kalandom a Brooks-al, nekem nem vált be, és a Saucony-t is kipróbáltam, ez pedig olyan nehézsúlyúnak, mint én, túl könnyűnek bizonyult. Utóbbi típus amúgy közkedveltnek számít, lehet, bennem van a hiba. Még mindig használok egy kimondottan olcsó Reebok-ot, van egy foltozott Asics-Gel 120-asom váltónak,de az ünneplőcipőm ezúttal a Nike Air. .Kíváncsi vagyok meddig bírja a légrugó 80 kg feletti súlyomat.(Jelentem,2800 km-t;T.F. 2005.08.09.-én)

A RÓZSAVÖLGYI ISTÁLLÓBAN

1992-ben azért már csökkent az évi kilométerszámom,"csak" 4216 került a napló összesítés rovatába. Mint említettem, szerettem volna gyorsulni, ehhez viszont másfajta edzések kellettek. A dolgok szerencsésen alakultak, mert fiatal társunk, Temesi Ádi annyira tehetségesnek bizonyult, hogy profi edző keze alá kellett juttatnunk. Kocsi Imi ötlete volt a városunkban élő egykori hétszeres világcsúcstartó középtávfutó, majd híres edző, Rózsavölgyi István felkeresése. A Rózsavölgyi név fogalom a sportvilágban, féltünk, nemet mond a felkérésre, de ő elvállalta Ádám edzéseinek irányítását. A megfelelő felkészítés során azonban kiderült, hogy a sokszor monoton edzéseken nem ártanak a társak, akik ha egymást váltva is, de bírják az 1500-as tempóhoz szükséges iramot.

93 január 11-én a frissen végzett testnevelő ,Kovács Kokó, a fiatal Ogonovszky Szilárd és én együtt kezdtük az alapozást Ádival a Tatai Edzőtábor "A" pályáján. Az edzések mindig 2 km bemelegítéssel kezdődtek és a hosszú egyenletes futáshoz képest változatosak voltak. Rózsavölgyi mester, vagy ahogy korábbi világ-, és olimpiai bajnokká érett tanítványai nevezték, a "mosolygó gyilkos", a náluk már bevált Iglói -féle módszer híve, az általa vezetett edzések viszonylag rövidek, de intenzívek.

A menü pedig rendkívül változatos volt, nekem az első időben könnyűnek tűnt, 100-ak,150-ek 200-ak, 300-ak sorozata , közte csak kevés joggolással (Napjainkban ez a kifejezés a köznyelv részévé vált dzsogging alakban, talán kissé pejoratív felhangot is kapott. Az edzéseken ez a futásnak a lehető lekönnyebb formáját jelzi.).

 Később persze eldurvult a helyzet, jöttek a 400-ak, 600-ak, ezrek. Az első hetekben állandóan sietni akartam a gyors tréningek hatására, egy hónap után 15 km-en már 3 perccel jobbat tudtam, mint korábban.

Mivel edzéseink fő célja elsősorban Ádám segítése volt, bizonyos távokat együtt futottunk, ám mindenki személyre szóló feladatokat végzett.

Hogy az olvasónak némi fogalma legyen a módszerről idemásolom az edzésnaplót február 1-7-ig ,hozzátéve azt, hogy ez azért alapozó időszak volt. Az egy laza Cseke-tó kör (2 km;10 perc) jelentette a bemelegítést, a Mester szerint olyan lassan, hogy "fájjon".

 HÉTFŐ:             30X200 közte 50 jogg KEDD:               15X600 közte 200 jogg

 SZERDA :         lendületes tó(7 km)

 CSÜTÖRTÖK:   40X200 közte 50 jogg

 PÉNTEK:            12X1000,minden 3-ik időre, közte 200 jogg, a harmadik után 400jogg

 SZOMBAT:         laza tó

 VASÁRNAP:      3 tó (21 km ) egyenletesen.

Ki lehet próbálni, de nyomatékosan felhívom a figyelmet, csak megfelelő edzettségi állapotban, és csak 30 év alattiaknak!

Akadtak ennél könnyebb, és nehezebb hetek is, tudni kell a Mesterről, hogy ő edzéstervet általában nem ad senkinek,látni akarja a tanítványt. Akadt rá példa, hogy menet közben változtatott, mert a futó mozgásából látta, hogy több, avagy kevesebb terhelés kell neki.

Erről van egy jó sztori.

Ezidőtájt PISTA bácsinak be kellett feküdnie a kórházba ,műtötték a szemét. Ugyan kinek adta volna oda a kis csoport kétheti menetrendjét, mint a legidősebb tanítványnak, vagyis nekem, akkor voltam 40 éves. Mindenki tette a dolgát, az atléta nem kérdez, hanem edz, ment is minden rendben, mikor egy hétfői napon nagyon gyanús volt nekem, hogy már mindenki befejezte a neki aznapra szabott munkáját, én pedig még nem vagyok sehol. Több mint 40 kört futottam a pályán, unikumnak szánom az aznapra számomra rendelteket:

                              ----5 kör bemelegítés,5x300 közepes tempó (100 jogg)

                              ----800 erős lendületes

                              ----6x100 könnyű

Ez önmagában nem lenne sok, de Pista bácsi papírján minden rövidítve, zárójellel szerepelt ,és a fenti penzumot az ?ÖREG? még ellátta egy szögletes zárójellel, utána pedig ez állt :4x , vagyis az egész négyszer. Mikor RÓZSAVÖLGYI mester kijött a kórházból megkérdeztem tőle, sokallván az edzés mennyiségét.

-----Te, Pista bácsi,jól írtad nekem ezt a feladatsort?

A mester ránézett a papírcetlire és huncut mosollyal válaszolta:

-----Lehet, hogy a zárójelekből egy kicsivel több lett vagy három helyett négyet írtam.

Ez az évődés is jelzi az akkor nálunk uralkodó hangulatot, voltak céljaink, ehhez pedig melózni kellett. Akkor még csak négyen voltunk a RÓZSAVÖLGYI istálló-ban, mesterünktől kaptunk egy-egy kötött futósapkát, amire abban a nagy hidegben szükség is volt. Időnként olyan jeges volt a futópálya, hogy alig tudtam bevenni a kanyart, hiába takarították le a pályamunkások a rekortánt, a félrenyomott hó napközben megolvadt és a víz visszafolyott a pályára. Kialakult a menetrend, sokszor már előre sejtettük,mi lesz a feladat,de voltak meglepetések is. Mesterünk kedvencei közé tartozott a 150-ek, 300-ak variálása, különösen Ádám részesült e távok váltogatásából. Mi a 40x100, 30x200, 20x300, 15x600 méteres résztávokkal kerültünk közelebbi ismeretségbe. Voltak ezrek is, amikor a helyzet úgy hozta. Heti egy pihenőnapot azért mindig kaptunk, ám előfordult ,hogy ezen a napon sutyiban kocogtunk egy kicsit. Ha időm, erőm engedte délutánonként még feleségemmel, Katival elszaladtam egy kanyarra. Volt értelme a három hónapos kemény munkának a márciusi megyei mezein a 4 km-es távon Ádám győzött, és Kokó, Sziszi, valamint még én is befértünk az abszolút első ötbe három perces ezreinkkel. Valamikor ezidőtájt aztán Ádám kilépett a nyilvánosság elé. Dunakeszin a kismezei bronzérme egy kicsit a segítők erőfeszítéseit is jelezte.

MÁR MEGINT A FOCI!

Az edzőtáborban lehetőségünk nyílott más sportágak legjobbjainak edzéseibe is betekinteni. Tudom, hogy a felkészülés bizonyos szakaszaiban a terhelés előtti tudását sem képes hozni a versenyző, de többször nagyon elcsodálkoztam élvonalbeli futballistáink tréningjei láttán. Mint egykori focista én is átéltem az oxigénhiány érzését a pályán, emlékszem nagyon nehéz ilyenkor lépést tartani az ellenféllel. De elfogadhatatlan , hogy az egyik legjobb magyar klubcsapat időre futó focistái öt körben egy kört ?kapjanak? egy bemelegítő veterán atlétától. Persze hogy a külföldi nagymenők ?szétfutják" a mieinket. A hetvenes években bevezetett Pálfai-féle követelményrendszer éppen az állóképesség javítását tűzte ki céljául, ám már akkor is elhalt az amúgy jó kezdeményezés. Kétségtelen, hogy a labdarúgáshoz elsősorban gömbérzék, tehetség kell, más izomcsoportok mozognak, de amíg e játékban ma már 90 percen keresztül futni kell, addig nem lehet kollektív lötyögéssel, 20 méteres sprintekkel maradandót alkotni. És én még szeretem a focit, mindig megborzongok, ha egy válogatott meccsen meghallom a NÉPSTADION több tízezres közönségének moraját.

Ugyanakkor el kell ismerni, nem ez a jellemző az öttusázók, birkózók, súlyemelők, bokszolók ,kézilabdázók felkészülésére, nem lehet véletlen, hogy ők előbbre vannak saját sportáguk világranglistáin. A tamáskodók szerint e sportokat jóval kevesebben űzik a világban ,reklámértékük ,,közönségük csekély, csak nekünk magyaroknak fontosak, éppen sikereink okán. Egy biztos, ha valaki saját sportágában a hatvanvalahányadik lenne kerek e világban ,biztos nem részesülne olyan kitüntető figyelemben, mint a legnépszerűbbnek elkönyvelt focistáink. A jövedelmekről pedig ne is essék szó.

*

Beindult a versenyszezon a VIVICITTA még jó volt számomra(41:20),de az oroszlányi 30 km-es körverseny egy el nem terelés miatt 35 km-essé vált, 2:30-al eléhezve botorkáltam be a célba. Máskor egy ilyen nagy halál után napokig nem tértem magamhoz, ezúttal, azonban Pista bácsi szokásával ellentétben, tartott nekünk egy vasárnapi edzést,15x150 erős lendületes(50 jogg) és 25x200 lendületes futás volt a menü. Az edzés végére izmainkból mintha elfújták volna az előző nap okozta fáradtságot. Ádám oldalán a következő héten 7 percen belülre kerültem a Cseke-körön (2240 méter) ,az edzőtáborban járatos élsportolók a megmondhatói,hogy ezért már "menni kell". Feljebb tornásztam magam a Komarno-Komárom 10 km-es mezőnyében, 75.-ik hely (34:35),és nem éppen szilfid alakommal Tatabányán megnyertem egy kisebb hegyi versenyt. Mielőtt bárki fanyalogna, a második, egykori mesterem, Kocsi Imre lett. Innen rohantam az edzőtáborba, ahol a tatai 4x400-as váltóban még egy percen belül futottam, megyei bajnoki címet nyerve. Ezeket az eredményeket nem a dicsekvés(---DEHOGYNEM, KIÁLTJÁK VETÉLYTÁRSAIM--) mondatja velem ,hanem az intenzív munka gyümölcsének tekintem.

Sokat, mai szemmel túl sokat versenyeztem ezidőtájt. MARS Maraton (3:11 már megint), tófutás mindkét távon, megint minimaraton, és persze az erős edzések. Lassan híre ment az edzőtáborban dolgozó kis csapatunknak, egyre többen lettünk. Közben felfutott az eredetileg kerékpárosklubnak indult VASÉRT LÉNÁRD TEAM, oda igazoltunk mi is, így lett atlétikai ,triatlon, duatlon szakág ,beindult egy lényegében önszerveződésen alapuló egyesület.

A tényleges edzéseket továbbra is az edzőtáborban tartottuk, csak a hosszabb távokat futottuk kint. Nekem a rekortánon végzett résztávozás és a lassan, de biztosan erősödő terhelés sérüléseket is előhozott.

Hogy is mondta Crisan Marius barátom, sporttársam, kollégám?

?Ebben a korban ajándék minden nap?.-Elmész Te Márió!

 A térd és vádli fájdalma már ismerős volt, de jelentkezett egy újabb kórom ,a jobb combom a forgótól lefele elkezdett szúrni. Először csak elviselhető mértékben, azt hittem majd elmúlik ,de a következő fél évben ez a combsérülés végigkísérte az életemet.

Szinte bicegve futottam a szupermaratonon, társaim becsületére legyen mondva, nem szóltak a gyengébb időimért, tudták az akkori maximumot kihoztam magamból. A tanulság, nem lehet évi 40 verseny mellett keményen edzeni. Sérülés esetén meg kell várni, amíg fájdalom nélkül képes futni az ember. Nekem tíz nap teljes pihenő és a Kocsi Imrétől kapott sarokalátét segített, utóbbi egyébként az egyik leghatékonyabb szer egyes makacs sérülésekre ,érdemes vele kísérletezni.

Újult erővel kezdtem a 94-es évet, szerettem volna részt venni az athéni Veterán EB-n, ehhez viszont megint jöhetett egy?alapos? alapozás. Jót tett nekem az év végi levezetés, a nyugalmi pulzusom 42 volt ,hát erre lehet dolgozni. Mivel Imre érezte ,hogy meg kell újulnia, elkezdett ő is velünk edzeni, ő lett az állandó társam. Reggel 7-től 8-ig tréning, és mivel mindketten későn kezdtünk a munkahelyünkön, még volt időnk egy kis lazításra az uszoda brűgölőnek becézett melegvizes medencéjében. Volt hol kiengedni a hideg, jeges szél után.

A Pécs-Harkány futóverseny volt a prológ, aztán minden lehetséges viadalon elindultam, gondoltam, a legjobb edzés a versenyzés. Már a februári fedettpályás veterán ob-n látszott ,hogy gyorsulok, 800-on és 1500-on is második lettem. Korosztályomban megnyertem viszont Tápiószecsőn a veterán mezei 3 és 7 km-es távját ,egyéni csúcsot futottam a tavon (24:50). Beérett a Rózsavölgyi istállóban töltött bő egy év gyümölcse. Jól bírtam a monotóniát, akadt olyan hétvége, hogy játékból kétszer tettem meg a minimaraton távját(28 km).A TÜZÉR ?utcában   4:40-es 1500-al melegítettem, aztán 3000-en még 9:40-re volt erőm. A Duna Mars Marathon-on , mondanom sem kell ugye? 3:11, már megint!!!

Májusban az EB előtt Tatán rendezett felkészülési versenyen 4:26-os rajt- cél győzelem 1500-on, fél óra múlva 36 perces tízezer. Sokszoros maratoni bajnokunk ,Szekeres Feri az abszolút győztes azért a végére adott nekem

Oldal: Az EGYENLÍTŐ MÁR MEGVAN
tótferi honlapja - © 2008 - 2024 - totferi.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat