OXIGÉN, OXIGÉN, CSIPKÉS OXIGÉN

Emlék a nyolcvanas évekből, amikor még a melóst is                                     hagyták lopni.

 

Egy szép nyári napon lakótelepi lakásunk ajtajánál valaki ráfeküdt a csengőre. Kelletlenül tettem le könyvemet, kibotorkáltam, s kitártam az ajtót. Ezeréves barátom, Zsozsó állt az ajtóban, félretolt, bejött a tőle megszokott, köszönés gyanánt használt  mondattal.

      -Mondtam már?

      -Mit?

      -Hogy ejtsd teherbe anyád!

Persze nem ilyen furmányosan, kulturáltan hangzott a mondat, hanem az eredeti, népies formájában, kicsinyég erőszakosabban. A lényeg azonban ugyanaz volt. Zsozsóval egyébként együtt gyerekeskedtünk, majd tíz év után a katonai sorozáson derült ki, hogy az elkövetkezendő 2 évet közösen katonáskodjuk. Ott lettünk igazán jóbarátok. Pár év szünet után tűntünk fel ismét egymás egén, úgy folytatódott minden, mintha az előző nap váltunk volna el. A mellettünk levő kocsmába járt inni, és ha az otthonáig tartó ötszáz méter már nem volt kivitelezhető számára, akkor felszaladt hozzánk. Most viszont józan volt. Én akkoriban teljesen absztinens voltam ( tudom, az engem később ismerők számára ez kizárt, de bizisten).

-Tót akarsz sok pénzt keresni?

-Hát persze.

-Akkor gyere hozzánk oxigénrakodónak.

-Hülye vagy hagyjam ott a jól fizető vezető beosztásomat ? -( kotrómesterként dolgoztam a bányánál,  ez is olyan H. Kovácsos duma volt,  lásd: Moldova).

Az igazsághoz tartozik, hogy három műszakban egy 20 tonnás homlokrakodóval raktam a szenet, a szénnek nevezett nagyegyházi sarat, szénport, bauxitot, miegymást. Az átlaghoz képest a műszakpótlékokkal együtt viszonylag többet kerestem, ám ott a trösztnél nemigen kérdezték, hogy akarok-e hétvégén dolgozni, hanem egyszerűen kiírtak szombat-vasárnapi „jutalom-műszakra".

Jutalomból dolgozhattunk. Haha! Kilenc év után azért kezdett elegem lenni, még így is csak nehezen éltünk a két kis gyerekkel. De láttam azt is, amikor a műhelyben dolgozó lakatosok ketten- hárman vitték az oxigénpalackot, nem beszélve a 80- 100 kilós dissous-gáz palackokról.

      -Van rá egy napod, hogy eldöntsd, mert az egyik rakodó bevonul, de ne felejtsd, itt egy évet is várnak, hogy beléphessenek.

A következő nap a töprengésé volt. Láttam, Zsozsó mindig teli van pénzzel, hétvégén nem dolgozik, nincsenek anyagi gondjai, pedig iszik mint a kefekötő plusz egy gödény. A több pénz kéne, de gépészként felerősödtem száz kilósra, még a gépről sem szálltam le a 8 vagy 12 óra alatt. Fogom én ezt bírni? A kétfős családi tanács elé vittem a dolgot. Akkori feleségem nem volt a pénz ellensége, meg gondolom méreteim, ételfogyasztásom sem erősítették a pozíciómat. Lesz ami lesz, legfeljebb belehalok, lefogyok-gondoltam.

Másnap találkoztam Zsozsóval, és igent mondtam. Na ekkor jött a kiképzés.

-Egész életedben hálás lehetsz nekem- kezdődött a tiráda- Itt nagyon keményen kell dolgozni, ritkán jövünk haza üres kézzel, de- és itt felemelte az ujját- minél hülyébbnek kell mutatkoznod, a 8 általánost még bevallhatod, a többiről kuss. Ha azt kérdik hány óra, mondd azt, hogy péntek. Ne felejtsd el, itt mindenki mindenkit átbasz. Négy pótkocsis Skodára van tíz rakodó, 8 dolgozik 2 szabin, beteg, vagy jelentővel hazamegy. Ez azt jelenti, hogy a napi alapbére felét megkapja. Csak éppen nem keres a svarcban. Nehogy a párok összejátsszanak, naponta cserélik a 2-2 rakodót a kocsikon. Így mindenki mindenkivel összejátszik, de aki a társad volt tegnap, az elől ma lekaszálod a maszekot. Ennyi elég, a többire majd rájössz a saját károdon.

Hétfőn urasan beballagtam a trösztgarázsba, civilben, reggel fél hatkor osztották a munkahelyeket. Szegény, megboldogult Pista bácsi a csoportvezető azt hitte csodát lát.

      -Mi az, hogy maga még civilben van, irány a szénosztályzó!

      -Leszámolok!

      -Mi az , hogy leszámolsz?- váltott át tegezésbe az öreg, hiszen valaha ő is gépész volt- és a felmondási idő?

      -Egy cseppet sem érdekel, sőt még az így elveszített szabadság sem. Ha máshogy nem megy akkor kilépek.( Ez abban az időben felért egy stigmával) A mai nappal itthagyom a céget,elég volt.

Rövid, ám rendkívül tartalmas, tárgyszerű üvöltözés után elindultam a sétálópapírommal, végigjárva az akkor szokásos helyeket, délután kettőkor mindenféle tartozás nélkül, kezemben a munkakönyvvel kisétáltam a kapun. Ma sem bánom, ha akkor nem teszem meg, vagy rokkantnyugdíjas lennék, vagy az én síromat is ápolnák.

A következő hónap maga volt a pokol, a nyár közepén jártunk, 30-35 fokos hőséggel. Meg kellett tanulnom acélkapnis bakancsban járni, merthogy egy 80-100 kilós gázpalack, de még a könnyűnek számító oxigén is (50-70 kg) ha nem arra ment amerre akartam, levágta volna a lábujjaimat. A reggeli beosztás után mindenki ment és a raktárból egyenként pörgette ki az aznapi túrára szánt palackokat. Volt is nagy röhögés, amikor a kellő tapasztalat híján a palack elveszítette a lendületet, és ott ölelgettem, nehogy a betonra zuhanjon. Jó derékkímélő munka.

Az első napomon Fánival  (persze, hogy Schneider volt a fiú neve) voltunk egy párban, és a nyugdíj előtt álló Józsi bácsi lett a sofőr. A pótos Skodán 110 dissous gázpalack felrakva, jómagam legalább 2 kilót fogyva ültem be a túravezető Fáni mögé. A cél: Dunaföldvár, gázgyár. Már előre féltem, hogy jön le ez a temérdek súly, 11 tonna ott Földváron.

Mit mondjak, nehéz szülés volt. Természetesen a napos oldali rampán szedtük le az üres palackokat, nekem olyan ötvenfokosnak tűnt a meleg. Ráadásul a lehúzásnak is megvan a technikája, profi oxigénes koromban három ujjal húztam le a legnehezebb palackot is. De még nem tartunk itt. Úgy éreztem tíz centit nyúlik a karom, a gázpalack meg sem mozdul. Míg én egy palackot bepörgettem-vonszoltam, addig Fáni hármat fordult, Józsi bácsi pedig kalapját az arcára tolva szunyókált a sofőrülésen.

Mivel nagyokat kínlódtam, felajánlottam Fáninak, hogy én lehúzom az összeset, bízván valaha volt sportmúltamban, ő pedig pörgesse be.

-Húzhatod, de meg kell tanulnod pörgetni, mert ez még a könnyebb, rampán rakodni, lesz, amikor földről kell dolgozni.

Ez igazán biztató volt számomra, gondoltam is, hogy rohadjon meg Zsozsó, jól kibaszott velem, hogy átcsábított.

Merthogy egész nap sem maszekolásnak, sem jattnak híre-hamvát nem láttam.

Hazaérve alig tudtam bevánszorogni a fürdőbe, nem volt ép izom rajtam.

És állítólag ez volt a legkönnyebb túra, a másik három kocsi terített a megyében, vagyis kocsinként 10-15 helyen cserélte az üres palackokat telire, levezetésként elszaladt Győrbe, és az oxigéngyárban az addig összegyűlt 100-120 üres oxigénpalackot visszacserélte megint telire. A következő 2-3 hétben volt alkalmam kiszámolni, hogy ez napi 800-1000 mázsát jelent, hiszen a reggeli rakodással minimum hatszori mozgatás. Akár 2-300 forintot is meg lehetett keresni ilyen baromi munkával. Röhej! Persze, hogy az, de ennél a vállalatnál a vezértől a portásig mindenki tudta, nem ezért a pénzért dolgoznak az oxigénesek. Hanem a maszek miatt!

      Aki nem bírja számoljon le- ez volt a szállóige az oxigéneseknél, és mindenki egyből  tudott példát súlyemelőkre, izomkolosszusokra, akik még egy hétig sem bírták. Négyéves    ottlétem alatt megtapasztalhattam, a 65-80 kiló körüliek bírták igazán ezt a borzalmas, nehéz, olykor viszont kimondottan vidám munkát. Reggelenként olyan anyázás ment rakodás közben, hogy azt még e lapok sem bírnák el. Volt ott sumákolás a társ kárára, irigység a rossz túra miatt vagy csak egyszerűen a balhé kedvéért.

A nyolcvanas évek végén már nagyon sokan maszekoltak, hegesztettek otthon, műhelyben, mindenhol. Ehhez pedig oxigén és gáz kellett. Még a hivatalos maszek is kétszer meggondolta, hogy utánfutóval autózva a központi telepen cseréljen, vagy 60 százalék körüli áron a műhelyében cseréljen-e. Hát még az akkor már szép számú, engedély nélküli palacktulajdonosok.

Az első hónapban 15 kilót fogytam, halálosan fáradt voltam, de kerestem szépen, pedig tudom, hogy aktuális, napi kollégáim még át is vertek a pénzzel.

Felmerül a kérdés, miből lett a pénz? A levegőből, meg a gázból. Az akkori nagyobb megrendelőknek előre le kellett adni a pontos darabszámú megrendelést. Ha késve adta le, akkor nem kapott, megakadt a munka, jött a főnöki ejnye-bejnye. Ezt elkerülendő a megrendelést leadók inkább bebiztosították magukat, aztán az esetleges mínuszt valahogy elírták.

Emlékszem akkor még prosperáló nagyvállalatokra, melyek hetente 40-50 oxigént, 20 gázt rendeltek.

Ilyenkor két eset van. Ha egyezik az üres darabszám akkor a nagy sürgés- forgásban behúztunk néhány üreset is.( -Beszóltak, hogy 4 üres kell nekik- tréfálkozott Stamesz, Isten nyugosztalja)

Ha nem volt annyi üres, akkor vagy aláírták a szállítón szereplő mennyiséget, vagy nem cseréltünk. Utóbbi esetre nem emlékszem. A csúcsot nálam egy erőmű felújítását végző cég vitte el, rendelt 40- 10-et(elöl mindig az oxigén), és a raktárban 3-1 árválkodott. Lehetett vele be-benézni bizonyos helyekre. Volt pluszunk bőven.

A napi program egy-egy túrán pontosan úgy zajlott, mint a kémfilmekben. Mentünk a meghatározott útvonalon, és vagy már előre megrendelték valamilyen csatornán a cserét, vagy beköszöntünk. Ezeknek a beköszönéseknek általában érezhető anyagi következménye volt. A bevezetett helyeken egy kerítésen felejtett rongy, egy palack kupak vagy más egyezményes jel volt. Ha előző napi túrán felszedett megrendelés akadt, akkor kezdődött a versenyfutás, hiszen a személycserék miatt már akár hatan is áhítoztak a zsíros falatra.

A legzsírosabb falat a heti két dunamenti túra volt, annak dacára, hogy néha 16-20 hely szerepelt a  menüben. Képzeljék el, ennyiszer csak kiszállni, lenyitni a nem tízdekás oldalfalat, felcsukni, és beszállni már az is fárasztó. Sok helyen nem volt rampa, a földre kellett leszedni a10-20 palackot. Na de a felrakás, az bizony már igazi gyúrásnak számított. A második sorig egyedül lökte fel a rakodó a magát nagyon elhagyó gázpalackot is. A 2 méternél magasabb harmadik-negyedik sorba juttatás már felért egy rakéta kilövéssel, de már ketten lőttünk, azaz dobtunk.

 Ha éppen már mínuszban voltunk, azaz útközben előre eladtuk a másnak járó anyagot, akkor jött a műbalhé.

A két méternél magasabb sorból lerántottuk a súlyos palackot, sokszor csak úgy fröcsögött a beton, pengett a fémpalack, ami azért valljuk be mégiscsak robbanásveszélyesnek számít. Az oxigén 110-120 atmoszférás nyomás alatt volt, a dissous-ban csak 5-8 . A hozzáértők szerint a robbanások java mégsem a rakodásnál  történt, hanem a gyárban, töltés közben.

Én is láttam a Budafoki úti gyár előtt egy szétnyílt oxigénpalackot, töltés közben szállt el, megölt két embert. A dissouspalackban a java súlyt a gázt elnyelő kovaföld jelentette, a töltet csak 5 kiló volt, ha meggyulladt néha, lassan égett, akkor valaki odaballagott, és elzárta.

Visszatérve a műbalhéra, az átvevők, raktárosok már a rakodás hangjától is megremegtek, ehhez jött némi ordenáré anyázás, közben volt idő összekeverni a telit az üressel. Vagy benn a raktárban, vagy pörgetés közben, szemvillantás alatt átlöktük egymásnak a súlyos terhet, és mit ad az ég, ugyanaz a bevitt teli palack került vissza a platóra.

Később, mikor már az átvevők jobban figyeltek, minden palackot megmérettek a hegesztőjükkel, hiába, akkor is ment az ilyen összjáték.

Aranyszabály volt, hogy maszekban nem zörgünk, vagyis háttal odaállok, megrántom, a vállamra veszem és kemény, férfias léptekkel beviszem azt a 60-80-100 kilót. Ha a műhely dombon van száz méterre, akkor is. Aki befelé viszi a gázt, az kifelé a könnyebb üres oxigént hozza, nem zörög, hanem háttal állva hirtelen megfordulva benyomja a jószágot.

Ugyan kitől várhattam a legocsmányabb trükköt, mint legjobb barátomtól, aki többször is beadta nekem a „hosszú cicit".

Egyszer Győrben álltunk az oxigéngyár előtt 180 üres palackkal, sokan voltak előttük, várni kellett. Zsozsó az egész napi munkaközi kortyolgatás után  nem bírva a várakozást, többször is ellátogatott a „Négyszög" fedőnevű kocsmába, mire sorra kerültünk, már aludt a fülkében. Nem állítom, hogy néhány káromkodás nem hagyta el ajkam, de mit volt mit tenni lecseréltem a 180-at. Száznyolvanszor lehúzni, bepörgetni, száznyolcvanszor kipörgetni, felrakni. Igaz rampáról.

Mit ad a jó ég amikor megrakva kigördülünk a kapun, az én drága jó barátom felnéz, mint Albert Flóri fénykorában, és közli, hogy a likócsi kocsmánál sürgősen innia kell valamit.

Megálltunk, elvégre a barátom.

Zsozsó második nagy tette ellenem, amikor egy maszeknál én bevittem a nehezebb gázt, persze vállon, egyméteres szuterénfolyosón, ő meg hozta a gyenge hatvanas oxigént. Bent hosszas serteperélést mutat be, tárgyal egy keveset a házigazdával, én adnám fel neki a gázt, ő a soros, de valami átlátszó trükkel megfogja a gázt, és mondja:

-Gyere feladom, vigyed gyorsan, a főnök úrral még meg kell beszélnünk egy megrendelést.

Maszeknál nincs helye vitának, lehajolok, Zsozsó feladja a gázpalackot, még utánam is szól.

-Vigyed gyorsan, jövök én is.

Már az első lépéseknél éreztem, valami nem stimmel. A beton mintha behajlott volna a talpam alatt. A teherautóig tartó húsz -harminc méter egyenlő volt a halállal. Minden lépésemet meg kellett szervezni. A kocsinál senki, így a szokásos háttal-befordul-fellök. Csak a második sorba szerencsére. Szemem előtt percekig színes karikák táncoltak. Amikor kitisztul a látásom, Zsozsó még sehol, ránézek a kihozott gázpalackra, már a talpáról felismerem. Régi típusú öntvénypalack, súlya 117.5 kg. Ekkor jön röhögve az én legjobb barátom.

-Mondtam már, hogy tedd teherbe anyádat!

És ezt még kulturáltan mondtam.

-Te hülye Tót- beszóltak, hogy neked kell kihozni, ez bizalmi feladat volt-vigyorgott az én kedves barátom.

Legalább öt percig nem szóltam hozzá.

Oxigénes pályafutásom alatt nagyon kemény, egyszerű emberekkel ismerkedtem meg, szinte alig változott a csapat. Ezt a kimondottan emberfeletti munkát is meg tudták színesíteni. 

Azért volt ott móka, kacagás is. Egy ízben serdülő fiam gyermekrajz-pályázatot nyert, így testületileg kivonult a család a vasárnapi díjátadásra. Meghallgattuk Halász Jutkát, meg a zenekart, alaposan elfáradtunk, így hétfőn úgy döntöttem, nem megyek dolgozni.

Kedden reggel a Főnökasszony elé tettem nagy komolyan a vasárnapi meghívót.

Se köpni, se nyelni nem tudott, zavarában felolvasta a plénum előtt a távirat szövegét.

Ezt még az ilyen kemény férfiak is csak hallgatták, ám amikor a távirat aláírásához értünk, robbant a bomba.

Így szólt: -„Ölel Barátod Tévémaci és Paprikajancsi! „

Ez azért sok volt a tonnákon edződött agyaknak.

---Elmész te Olajos a jó kurva anyádba!

Azért a szemükön látszott az irigység mögötti elismerés. Ilyen „dobást" még nem pipáltak. Két hétig reggelenként így köszöntek nekem, s egymásnak, sőt egy-egy nehezebb palacktól is így búcsúztak: Ölel barátod Tévémaci és Paprikajancsi!

Én meg kaptam egy igazolatlan napot. Csak tudnám miért?

C. Józsi, igazi falusi munkásember, az volt a szavajárása: „Na nehogy aztán már". Később ez tökéletesre fejlődött szállóige formájában.

- Namáraztánnehogyámmáraztán!

Jellemző adalék, amikor édesanyja beteg lett, és nem javult az állapota, Józsi a fáma szerint így szólt hozzá:

-Mama, az isten tegye magát akárhová, most má döncse el, megyógyul vagy meghal, de ez így nem mehet tovább!

S. Pista bácsi( Ő is az égi rampákat pakolja már) szintén faluról bejáróként ősoxigénesnek számított. Nem vetette meg az italt, de munka közben sosem lépte át a határt. Részegen nem lehet ilyen veszélyek közepette, ilyen súlyokkal dolgozni. Utána már a buszra várva nála is előfordult időnként egy kis kikapcsolódás.

Mesélik az Öregről, egyszer betért a főtér melletti kocsmába, a pultnál vele szemben állt egy akkor még ideiglenesen itt állomásozó orosz tiszt. Pista bá' emelkedett hangulatában beszélt az oroszhoz, az nem nagyon értette a dolgot. Gondolhatta az Öreg, valami baráti gesztussal kell oldania a közös alkoholizálás közben támadt verbális nehézséget. Átnyúlt a könyöklő felett, és játékosan lehúzta a ruszki tányérsapkájának simléderét.

Nem sokat  késett a kevésbé baráti válasz. Az orosz tiszt egy jobbossal úgy megküldte az Öreget, hogy Pista bá' felborított három könyöklőpultot, és egy hétig magas vérnyomással betegállományban volt. Addigra tűntek el a véraláfutások.

A maszek keresetről csak annyit, otthon megszűntek anyagi gondjaink.

Amikor néha sokan voltunk rakodók a reggeli elosztásnál, már az első év után gyakran nyomakodtunk Zsozsóval, hogy majd mi hazamegyünk „jelentővel". Akkor már volt zsebpénzem. Ha a Főnökasszony megkérdezte miért akarunk oly nagyon visszamenni, akkor mindig az volt a válasz -fűtőolajat kell hazavinni. Egy idő után rajtam is maradt az „Olajos" név. Egykori évfolyamtársaim sajnálkoztak rajtam, hogy mennyire lecsúsztam, munkásruhában kell járnom, melós lettem. Én meg nem reklámoztam a zsebemben lapuló sokezer forintokat. Emlékszem amikor 6 hónap alatt elépítettünk egy tetőteret akkori apósom házára, az új lakásba új színes tv dukált meg HIFI-torony. '88-ban!

Félévi fizetést jelentő saját zsebpénzemet húztam elő a munkásruha felső zsebéből a pénztárnál. Nem nélkülöztünk.

Igaz ehhez a munkához enni- inni is kellett. Volt miből.

Akadt kollégám, aki a túra közben 1 kiló sült húst vett a pecsenyesütőnél. Pista bácsi az otthonról hozott házi sonkát eszegette menet közben. Az is volt majd egy kiló. Evés közben csorgott a zsír a könyökén. Utána egyszerre becsókolt egy liter kövidinkát.

      -Na ma sem leszünk a kukacoké- mondta.

 A maradék harminc centis sonkát hátrafordulva az arcomhoz csapva mondta:

-Egyé Olajos bazmeg!

Jómagam is visszaerősödtem vagy 95 -re, pedig csak fél kiló parizert, lecsókolbászt, vagy 6-7 szendvicset ettem általában egy liter tej kíséretében.

'90-re elfogyott a levegő körülöttünk, jött az intézményesített rablás, szétcincálták a céget.

A mi lerakatunk is kft.- be ment át, aki be tudott lépni valami nagyobb pénzzel, annak jutottak a zsíros túrák, a többieknek a jatt nélküli nehéz melók maradtak. Mivel akkor már fújtak az új szelek, úgy döntöttem, vállalkozó leszek.

A kilépésem ugyanúgy történt, mint négy évvel azelőtt. Egy nap alatt.

Ma is úgy érzem, amit elloptunk, alaposan megdolgoztunk érte, azt a  nagyságrendű fizetést kellett volna a vállalatnak fizetnie. Tudomásom szerint béremelés az oxigéneseknél vagy tíz évig nem volt. Az ott dolgozók sem forszírozták. Előfordult, hogy a központból szóltak, hogy vegyük fel a fizetésünket.

Elfeledkeztünk róla.

Boldog idők.

Most átkosnak hívják. 

 

 

Oldal: OXIGÉN, OXIGÉN, CSIPKÉS OXIGÉN
tótferi honlapja - © 2008 - 2024 - totferi.hupont.hu

Az, hogy weboldal ingyen annyit jelent, hogy minden ingyenes és korlátlan: weboldal ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat